A klímaváltozás nem a jövő zenéje, hanem már most is a mindennapok része, különösen a világ legszegényebb régióiban. A CarbonBrief nevű szervezet interaktív térképén jól látszik, hogy lassacskán nincs olyan hely, ahol az extrém időjárás ne veszélyeztetne emberéleteket, illetve milliók megélhetését. Példának okáért egy, az elmúlt két évben végzett kutatás remekül reprezentálja, hogyan válik napról napra bizonytalanabbá egy ugandai bennszülött közösség élete az éghajlatváltozás miatt. Vagy ott van Zambia, ahol szintén a gyorsan változó éghajlati viszonyok kedveznek a betegségek gyorsabb terjedésének. Míg másutt - elsősorban a part menti közösségek - a viharkárok következtében fokozatosan elvesztik otthonukat, élelmiszereiket és bevételi forrásaikat, a szárazföldi mezőgazdaságoknak pedig korábban soha nem tapasztalt aszályokat kell átvészelniük. Mindez egyrészt befolyásolja a termés minőségét és mennyiségét, másrészt vízhiányhoz vezet, amely elpusztítja az élővilágot, emberek millióinak okozva ezzel élelmiszerhiányt. Az áradások hasonlóképpen vízhiányt eredményeznek a szegény városi lakosság számára, amint azt kutatók Fokvárosban végzett munkájuk során megfigyelték. A Szaharától délre eső területeken pedig a fokozott csapadékmennyiség kedvez a talajszennyezésnek és ezáltal a fertőzéseknek. E közösségek számára az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás - például a vízinfrastruktúra és -gazdálkodás javítása, valamint a jövedelemforrások diverzifikálása - azonnali és sürgető probléma.

A helyzetet tovább nehezítik a társadalmi egyenlőtlenségek, azaz, hogy a gazdagabb országok nem nyújtanak segítő kezet a veszélyeztetett népeknek.

Véget kell vetni az igazságtalanságnak

Legalábbis itt lenne az ideje, mert mostanáig nem született elegendő - vagy megfelelően kivitelezett - intézkedés. Persze, általánosan elfogadott, hogy csökkentenünk kell az üvegházhatású gázok kibocsátását, de ez önmagában nem elég.

Felelősséggel tartozunk mindazon népekért, ahol már most napi szinten megtapasztalják a klímaváltozás legsötétebb oldalát annak ellenére, hogy nem ők idézték elő.

A 2019-es ENSZ éghajlat-változási konferencia - COP25 - egyik fő témája is az volt: ki kompenzálja az alacsony jövedelmű országokat az őket ért veszteségekért, illetve ki segít felzárkózni nekik, hogy a jövőben felkészültebbek lehessenek a környezeti csapásokra? Bár végül megállapodás született arról, hogy az iparosodásból leginkább részesülő országoknak egyértelműen felelősséget kell vállalniuk, az eddig biztosított anyagi tőke nem volt elegendő, ráadásul gyakran el sem jutott a legveszélyeztetettebb vidékekre. Ennek megoldása érdekében az ENSZ éghajlat-változási keretegyezményét (UNFCCC) - az éghajlatváltozás elleni küzdelem fő irányító testületének - tagjainak ténylegesen be kell tartaniuk a Párizsi Megállapodásban vállalt kötelezettségeket, különös tekintettel a szegények felzárkóztatásra, valamint a károk kompenzálására. A fellépés magában foglalja a fejlesztési programokkal való szorosabb együttműködést az alkalmazkodás fejlesztésének előmozdítása érdekében, valamint az UNFCCC forrásainak folyamatos elosztását a veszélyeztetett népek számára. Az ilyen kezdeményezéseknek olyan rugalmas infrastruktúrák kiépítésére kell irányulniuk, amelyek támogatják a társadalmi-gazdasági egyenlőséget, és kezelik a sebezhetőség fizikai és társadalmi okait. Mindemellett alternatív és fenntartható megélhetést kell biztosítaniuk a szegény és az éghajlat változásra érzékeny közösségek számára, különösen ahol halászatból vagy gazdálkodásból élnek. Illetve meg kell védeniük a még működőképes ökológiai gazdaságokat, például az Amazonason élő őslakosokét, amely szintén kulcsfontosságú a túlélésükhöz.

Képviselni az elesetteket

Egy másik kiemelten fontos elem a szegény és marginalizált közösségek érdekképviselete, akik egy szál magukban nem vehetnek részt a klímaváltozásról szóló vitákon, ahol egyébként szinte csak a jövőre szóló költségvetésről folyik az eszmecsere. Az őslakos népcsoportok képviseletére született az UNFCCC önálló tanácsadó testülete, a Helyi Közösségek és az Őslakos Népek Platformja (LCIPPP), de nemzetközi és helyi szinten még több hasonló szervezet kellene. Mindez ugyanis lehetőséget teremtene az éghajlatváltozással leginkább küzdő közösségek számára, hogy aktívan részt vegyenek az éghajlat változás globális és helyi elképzeléseinek kialakításában, és ne a tudtuk nélkül döntsenek sorsukról.

Ezen jövőképeknek kellő figyelmet kell fordítaniuk az éghajlatváltozással kapcsolatos jelenlegi tapasztalataikra, valamint az alkalmazkodás megkönnyítésének szükségességére nem csak a jövőben, hanem itt és most is.

Az ugandai Batwa őslakos népek esetében például az a tapasztalat, hogy az adaptálási tervek végrehajtásánál nagyrészt figyelmen kívül hagyják a hasonló marginalizált csoportok érdekeit, sőt néha még rosszabbá teszik helyzetüket, vagy megsértik alapvető emberi jogaikat. Hogy segítsék őket az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásban, a batvukat például erőszakkal áthelyezték szülőföldjükről az esőerdőkbe olyan területekre, ahol nem volt számukra megfelelő lakhatás és szántóföld.

A szegény országok többsége tehát már most nagy árat fizet a klímaváltozásért, és amíg a világ vezetői kizárólag a hatások mérsékelésére helyeznek hangsúlyt, miközben figyelmen kívül hagyják a társadalom szegényebb rétegeit, számukra a legrosszabb rész még csak most jön.

(Fotó: Pixabay)