A madarak többsége - leszámítva pár baglyot - nem hallja az ultrahangokat, a csimborázói tündérkolibri azonban 13,4 kHz frekvencián énekel, ami a számára ultrahangnak számít, mivel 9-10 kHz-nél magasabb hangokat egyáltalán nem érzékelnek. Érdekességképp a mi hallásküszöbünk akár húsz kHz is lehet, ám ez esetben nagyok az egyéni eltérések, valamint az életkor szerinti változás is jelentős. Ami pedig a baglyokat illeti, azok is csak zsákmányukat azonosítják az ultrahang magas hangfrekvenciája alapján, de ők maguk képtelenek ultrahangon kommunikálni. Bár több dél-amerikai kolibri is énekel igen magas hangon, eddig egy esetben sem sikerült igazolni, hogy hallja is azokat a frekvenciákat.

Belehallgathatunk az énekükbe

Kísérletük során a kutatók ezúttal a hím kolibri megfelelő érzékenységű mikrofonokkal rögzített énekét tanulmányozták, amelyet élőhelyén vettek fel, visszajátszották a tojónak, majd megfigyelték annak reakcióit. Érdekes módon a tojók

a hangszóró felé fordultak, szaporán nyújtogatták nyakukat és odafordították a fejüket, sőt egyesek még oda is röppentek, hogy megnézzék maguknak a titokzatos „énekest”.

Ellenben amikor kontrollként megszokott környezeti zajokat játszottak le a hangszóróból, a madarak nem figyeltek fel rá, hanem folytatták addigi tevékenységüket. (A madár énekét itt mi is meghallgathatjuk. A linken egy hagyományos mikrofonnal rögzített felvétel szól, ami szintén rendkívül magas hangú, de a kutatók ennél érzékenyebb mikrofonnal vették fel az éneket.) Ezután négy-négy madarat neurológiai aktivitás szempontjából tanulmányoztak, egyik csoportnak az ultrahangú éneket játszották le, a másikat csendben hagyták. Ebből is kiderült, hogy az ultrahangokra adott viselkedési reakciójuk arra utal, valóban hallották is azokat.

A csimborázói kolibri így tehát az első olyan faj, amelyekről bebizonyosodott, hogy ultrahangon keresnek párt, és más madarak számára nem hallható hanggal kommunikálnak.

A vizsgálatokról a Science Advances folyóiratban számoltak be a kutatók. Az is kiderült továbbá, hogy a hímek a tojók közelében adnak ki ultrahangokat, a magas frekvencia oka pedig valószínűleg az élőhelyre jellemző környezeti zajok. A tojók ugyanis előszeretettel tartózkodnak patakok közelében, kisebb tengerszint feletti magasságban szemben a hímekkel, akiknek feljebb található territóriumuk. A patakok vízcsobogása, mint állandó zaj olyan, amelyből a hímek ultra magas énekhangja kitűnik. Más, szintén speciális környezeti zajok közt élő kolibrik is képesek nagyon magas hangon énekelni, így számukra feltehetően a környezeti zajok elleni evolúciós lépés volt az ultrahangú ének.

Valamivel alacsonyabb, mégis igen magas frekvencián énekel a brazil atlanti esőerdőkben élő jakobinuskolibri is, amelynek hangja 11,8 kHz. Egy korábbi kutatásban arra keresték a választ, hogy mennyire képes meghallani e magas hangokat. A jakobinuskolibri a hangok szempontjából nagyon összetett őserdei környezetben énekel, így a hangmagassága a többi madár énekétől nagyban elkülöníti a dalát.

Ezt úgy kell elképzelni, ahogy a rádiósok különböző csatornát használnak a kommunikációra.

A mostanihoz hasonló részletességű vizsgálatok a brazil fajjal nem készültek, az alkalomszerű megfigyelések és hangfelvételek azt igazolták, hogy a madár csak társai közelében adja ki különösen magas hangjait. Azonban az ecuadori kísérletek alapján elképzelhető, hogy ez a faj szintén képes meghallani is az ultrahangokat, de ehhez még további kutatások kellenek.

(Fotó: Pixabay, Wikimedia)