A Sykes–Picot-egyezményt sokan az arab trianonként emlegetik: hogy elkerüljék a Török Birodalom - ami a központi hatalmak oldalán harcolt a szövetségesek ellen az első világháborúban - összeomlását, Franciaország és Nagy-Britannia 1916-ban megkötötte a Sykes-Picot-paktumot, amely körülhatárolta a nagyhatalmak érdekszféráit a Közel-Keleten. A titkos egyezmény eredeti célja azonban az orosz igények korlátozása volt. A megállapodás tartalmazta egy arab államszövetség elismerését (a mai Szíria keleti, Irak északi része és Jordánia), melynek északi részét francia, déli részét pedig brit befolyási területként határozták meg. Palesztina esetén - Haifán kívül, amely a briteknek jutott - pedig meghatározták, hogy nemzetközivé kell tenni. Ám azt talán még Sir Mark Sykes brit diplomata és Francois Georges-Picot egykori bejrúti francia főkonzul, az egyezmény aláírói sem gondolták, hogy lépésük napjainkig húzódó ellenségeskedést, indulatokat vált ki a Közel-Keleten élők között. A paktumhoz hamarosan Oroszország is csatlakozott abban a reményben, hogy befolyást szerezhetnek a török területen. Az orosz forradalom kirobbanása végül ezt meghiúsította, más területeken azonban az 1920-as években hatályba léptek az egyezményben meghatározott feltételek.

Mohammed Amin al-Husszeini, aki csúnyán mellényúlt

Napjainkig sem született egyértelmű konszenzus a történészek körében arról, hogy az 1895-ben Jeruzsálemben született, jómódú palesztin családból származó Mohammed Amin al-Husszeini inkább áldozat volt, vagy a rendszer cinkosa. Ami bizonyos, hogy 1921-ben Palesztina brit vezetőitől megkapta Jeruzsálem főmuftijának kinevezését, onnantól kezdve pedig az arab nacionalizmus szószólója lett, és 1936-ban csatlakozott a palesztin vezetőkhöz az angolok elleni lázadásban. (A harmincas évek második felétől induló zsidó bevándorlás váltotta ki a palesztin mozgalmat). Gerillaakcióik fő célpontjai a zsidó telepesek, a brit hatóságok és a velük szövetkező arabok voltak. A felkelések három éve alatt körülbelül négyezren arab odaveszett,

nagy részüket nyilvánosan kivégezték, illetve tisztogatások miatt is sokan meghaltak.

1937-ben a britek eltávolították al-Husszeinit posztjáról, aki ezt követően a francia fennhatóság alá tartozó Libanonba menekült. Az egykori főmufti a második világháború alatt sem tétlenkedett, britellenes lázadásokat támogatott Irakban. Azok leverése után pedig ismét elmenekült, ezúttal Olaszországba, ahol 1941 novemberében találkozott Adolf Hitlerrel is. Ezen felül a második világháború idején folyamatos kapcsolatban állt Olaszországgal és Németországgal, akiket propagandisztikus rádióműsorok készítésében, valamint a boszniai muszlimok toborzásában való részvételével segített a Waffen-SS számára. A háború után Bejrútba menekült, ott is halt meg 1974-ben.

Palesztin-zsidó összefogás a nácik ellen

Az akkori arab társadalom megosztottságát jól mutatja, hogy amíg sokakban ellenérzést váltott ki a náci Németország, addig egyesek éltették Hitler ideológiáját. Ennek hátterében azonban valószínűleg a remény állt, hiszen a németek támogatói úgy gondolták, hogy Németország visszaadhatja számukra függetlenségüket, mivel nem úgy tűnt, hogy Nagy-Britannia és Franciaország a térségből való kivonulását tervezi. Palesztinában egyenesen megmentőként beszéltek a németekről, különösen az 1917-es Balfour-nyilatkozat aláírását követően, amelyben a brit kormány támogatását ígért a cionistáknak egy zsidó nemzeti állam létrehozásában Palesztinában. Utóbbiak mindössze egyetlen feltételt szabtak:

ne sérüljön az ott élő népek önrendelkezési joga.

Ám ahogy minden nemzetnek, úgy nekik is megvoltak a kor hősei, még ha nem is lettek közismertek: palesztinok ezrei ugyanis nyíltan felszólaltak a mufti nácibarát politikája ellen, és fellázadtak a németek, különösen Adolf Hitler ellen. Mintegy tizenkétezer palesztin önkéntes katonának állt a brit hadseregbe Észak-Afrikában és Európában, főként az olasz hadszíntéren a második világháború idején, sok esetben egymás mellett a brit hadseregbe szintén önként jelentkező zsidókkal. Megoszlott ugyanakkor, hogy ki miért jelentkezett a nácik elleni harcra: David Motadel történész szerint a palesztin önkénteseknek egy része ideológiai okokból vállalta a feladatot, a többségnél azonban a pénzügyi előnyök domináltak, mivel a jelentkezők többsége szegény, a társadalom perifériájára élő falusi vagy városi polgár volt, aki a brit hadseregben olyan ellátáshoz juthattak, amire másutt nem lett volna esélyük.

Hős gyarmati katonák, akikről senki sem emlékezett meg

Az európai történelemben nagyon kevés szó esik a gyarmati katonák háborús törekvéseiről, ehhez képest mégsem elhanyagolható a gyarmatok szerepe a szövetségesek oldalán. Egyrészt ott van az Arab Légió, amely brit parancsnokság alatt harcolt a Közel-Kelet különböző részein. Más források szerint Franciaország észak-afrikai területeiről százharmincnégyezer algériai, hetvenháromezer marokkói és huszonhatezer tunéziai segítette Európa felszabadítását a náci megszállás alól.

Albánia, a zsidók európai menedékhelye

Sokan talán nem is gondolnák, hogy a balkáni ország volt Európa egyetlen olyan desztinációja, ahol a zsidók száma megnövekedett a második világháború végére, pedig 1939-ben előbb az olasz fasiszták, majd a náci Németország megszállása alá került. Ami sokkal meglepőbb, hogy az albániai zsidóság történetére 1990-ig, a kommunista rezsim bukásáig nem derült fény - írja a New York Times. A cikkből többek között kiderül, hogy Albániában megkímélték a zsidókat, akik a körülményekhez képes

gond nélkül élhettek, dolgozhattak, megtarthatták ünnepeiket, nem voltak elszenvedői semmiféle erőszaknak.

A városokban és falvakban a keresztények és muzulmánok több száz zsidót elbújtattak, de segítették őket a partizánok is, így újra megmenekültek. Az ország a sokak által nemzeti hitvallásnak tekintett besa-nak köszönheti, hogy nemcsak megmenthette, növelte is a zsidó kisebbség számát. A besa afféle becsületkódex, a szó eredete pedig Lekë Dukagjini albán herceghez, az albánok társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális életét a tizenötödik századi szokásjogi kánonjához (Kanuni i Lekë Dukagjinit) köthető. A besa talán legfontosabb hitvallása az elesettek és a gyengék védelme, amely a menedékkérőkre is vonatkozott – különösen, ha valakinek ezt meg is ígérték.  Szavuk betartása becsületbeli ügy volt – akár az élete árán is –, a szószegők kiállásukat veszélyeztették. Miután a Harmadik Birodalom csapatai 1943 szeptemberében megszállás alá vonták Albániát, két vlorai zsidó, Rafael Jakoel és nagybátyja felkeresték a polgármestert, aki azonnal rávágta: okosabb, ha rögtön a fővárosba mennek. Így is tettek, majd tárgyalásokba kezdtek a fasiszta kormánnyal. Jakoel unokája, Felicita szerint még listát is kaptak, a németek által összeírt zsidók neveivel, a besa azonban mindent felülírt, így a listát nem adták át.

(Fotó: Picryl, Getty Images Hungary)

További cikkek a témában:

Ezért félt még Adolf Hitler is az atombombától Fel lehet-e perzselni egy atombombával a Föld légkörét? - ez a kérdés foglalkoztatta a Manhattan Project tudósait az első kísérleti robbantás előtt.

A zsidók üldöztetése nem ért véget a második világháborúval, sőt A feljegyzések eltérő adatokról számolnak be, de megközelítőleg körülbelül egymillió zsidó maradt a koncentrációs táborokban a második világháború végén. A rabok többségének nem volt más választása, mintsem a felszabadítás után is azon a helyen maradni, ahol éveken át fogva tartották és kínozták őket. Ők lettek az úgynevezett kirekesztettek, akiket Sztálin szerint 'megfertőzött' a deportálás, ezért nincs helyük a társadalomban.

A világ legrövidebb háborúja 38 percig tartott A világ legrövidebb háborúját 1896. augusztus 27-én vívták, délelőtt 9.02 és 9.40 között. Ha ez úgy hangzik, mint egy csavaros Rejtő Jenő-krimi felütése, akkor nem is járunk olyan messze az igazságtól, hiszen a neves író mindig is szerette egzotikus helyszínekre helyezni a regényei cselekményét. Márpedig a világ legrövidebb háborúja kétségkívül egzotikus helyszínen zajlott.