A legelső ember által épített eszköz, ami Föld körüli pályára állt, a szovjet Szputnyik-1 műhold volt, amelyet 1957. október 4-én indítottak el az űrbe. Az 58 centiméter átmérőjű alumíniumgömb többféle adatot gyűjtött rövid missziója során a légkörrel és saját működésével kapcsolatban, de akkumulátorai mindössze három hét (22 nap) után lemerültek, bár az elvárásokat még így is túlteljesítették, mivel eredetileg két hétre tervezték az élettartamukat. A Szputnyik ezután még körözött egy ideig a Föld körül, majd egyre alacsonyabb pályára került és végül 1958. január 4-én elégett az atmoszférában. A műhold nagy előrelépést jelentett az űrprogramok során, de nem ez volt az első ember alkotta eszköz, ami kijutott a világűrbe.

A világűr határát általában a Kármán-vonallal definiálják a szakértők, ez a tengerszint feletti száz kilométeres magasságot jelenti, igaz, hogy különböző hatóságok más-más magasságban húzzák meg a határt: az USA Szövetségi Légügyi Hivatala (FAA) például 80 km-re teszi ezt a választóvonalat.

A határt elérő első ember által alkotott eszköz a német V-2 rakéta volt,

amely az 1942. október 3-án tartott sikeres tesztjén 80 kilométeres magasságba jutott, majd 1944. június 20-án a szintén német A-4/V-2 rakéta, az MW 18014 is rekordot döntött és 176 kilométerre emelkedett. Az MW 18014 a csúcs elérése után azonnal zuhanni kezdett és a Balti-tengerben fejezte be karrierjét, ami nem jelentett meglepetést, mivel a tesztet a rakétaindítás és a vertikális emelkedés próbájának szánták. A NASA viszont nem ezt, hanem egy későbbi, 1949-es eseményt tart számon úgy, mint az első emberi építésű eszköz űrbe jutásának idejét: ez volt a Bumper-WAC program 1949. február 24-ei, ötödik tesztje, amikor is a WAC Corporal rakéta menetközben lecsatlakozott az őt indító V-2-ről és önállóan érte el a 393 kilométeres magasságot.

Nincs tehát teljes egyetértés azzal kapcsolatban, hogy melyik dátum is tekinthető a világűr meghódítására tett kezdeti lépés idejének, de az események közül kiemelkedik egy furcsa epizód, ami az évtizedek alatt némileg kiszínezett legendává vált ugyan, azonban igaz történeten alapszik.

A Szputnyikot is megelőzve az űrbe kijutó aknafedél legendájának gyökerei az Egyesült Államok történelmének sötétebb korszakába, a hidegháborús évekbe nyúlnak vissza. Az első nukleáris robbantás az új-mexikói Trinity teszthelyszínen 1945. július 16-án zajlott le és ezzel útjára indult az a sok-sok éven át tartó program, amelynek során a Jornada del Muerto sivatagban, majd a Las Vegashoz közeli Nevadai Teszthelyszínen és más területeken több mint ezer atomrobbantást vezényeltek le. A tesztek eleinte a földfelszín felett zajlottak, később a föld alá száműzték őket: Nevadában az összes, 1021 művelet közül 921 volt földalatti és csak 100 volt légköri robbantás. Az 1957 elejei Project 57-et követő Operation Plumbbob (Függőón Művelet) 1957 májusától októberig tartott és ennek során már aknákban is végeztek kísérleteket, a program egyik szakaszában, a szeptemberi Rainier alatt pedig sor került az első, teljes mértékben földalatti detonációra is.

Az Operation Plumbbob több olyan aspektusáról híresült el, ami utólag nem vetett igazán jó fényt az akciókra: a John fedőnevű teszten a hadsereg a saját katonáinak feje felett robbantott bombát, lemérve az öt résztvevőn egy lehetséges atomtámadás hatásait, illetve több szakaszban összesen 1200 sertést pusztítottak el eltérő célokkal: volt, hogy a különféle ruházatok védőhatását kutatták, de ezek általában hatástalannak bizonyultak és komoly égési sérülések érték az alanyokat, vagy a szétszóródó törmelékek becsapódását elemezték. Összeségében a Plumbbob alatt 58 300 kilocurie radiojód került a légkörbe négy hónap leforgása alatt.

A művelet részét képezte azonban egy különleges kísérlet is, amiben egy félig-meddig nyitott akna alján robbantottak,

a földalatti tesztek előkészítése és a megfelelő módszerek kutatása érdekében.

A Pascal-A és Pascal-B teszteket Dr. Robert Brownlee vezette, aki ezután a Földalatti Tesztelések Atyaként vonult be a történelembe. A Pascal-A alatt a körülbelül 150 méter mély üregbe egy vastag, másfél méteres betonegységet, vagyis egy kollimátort és egy detektort eresztettek, amelyek a vártnál jóval nagyobb (50 000-szer nagyobb) erejű robbanásban megsemmisültek. Robert Campbell fizikus, a tesztek egyik felügyelője, a valaha látott legnagyobb római gyertyának nevezte a "gyönyörű, kékesen ragyogó" jelenséget. Az első próba nem várt eredménye miatt a Pascal-B alatt változtattak a konfiguráción és az üreget már jobban bedugaszolták: egy szintén betonból készült kollimátort helyeztek a bomba fölé és egy fedelet az akna tetejére, majd mérték a bekövetkező hatást. Az adatgyűjtés pontosságára való tekintettel egy milliszekundumos sebességgel rögzítő fényképezőgéppel örökítették meg az eseményt, hogy kiderüljön, milyen tempóra tudja felgyorsítani az atomrobbannás ereje a "dugót".

A felvételek ellenőrzése után meglepődve tapasztalták, hogy mindössze egy képen látható a fedél és azon is csak részlegesen, ennélfogva a pontos sebességét is csak megbecsülni tudták az előző képkocka végének és a következő kockán a fedél elhelyezkedésének, valamint a két kép rögzítési idejének összevetése által. Brownlee ez alapján, első ízben, a Föld légköréből való kiszabaduláshoz szükséges sebesség (11,2 km/s, azaz 40 000 km/h) hatszorosának tippelte a köddé vált aknafedél tempóját. A több mint 200 000 km/h-ás sebesség az addigi leggyorsabb ember alkotta és emberi tevékenység által felgyorsított eszközzé tette a tetőt és, mivel az objektumnak nyoma veszett, azt sem zárták ki a lehetőségek közül, hogy esetleg elérte a világűrt is.

Ez a kétes forgatókönyv arra a teóriára épült, ami szerint ekkora sebesség lehetővé tette, hogy a fedőre máshogy hassanak a légköri viszonyok és éppen a gyorsasága miatt túlélje az utazást, de kevéssé valószínű, hogy valóban így történt az eset. Később Brownlee is elvetette ezt az elméletet és amellett tette le a voksát, hogy a fedél egyszerűen semmivé vált, bár az elképzelhető, hogy a sebességgel kapcsolatos becslések nem tévedtek olyan nagyot: az atomrobbantás miatt elpárolgó beton részecskéi ugyanis adhattak akkora lökést, ami a "kilövéshez" szükséges volt. A Nuclear Weapon Archive részletes számításai alapján a beton tömegét és egyéb faktorokat figyelembe véve a fedél elérhette a 200 000 km/h-át (56 km/s).

A Pascal-tesztek vezetőjének visszaemlékezése szerint a helyettese, Bill Ogle tett ugyan arra utaló kijelentést, miszerint a fedél akár el is hagyhatta a Földet, de valójában egyikük sem hitt ebben az elméletben. Inkább csak Brownlee sajátos sebesség-definíciója, a Föld szökési sebességével való összevetés adta a legenda alapját. A leggyorsabb ember által épített eszköz tempója pedig azóta már jóval túllépte az aknafedél becsült sebességét: 2021-ben a Parker Solar Probe 532 ezer km/h-val haladt el a Nap mellett. Igaz, hogy a szondát a rá ható gravitációs erők gyorsították fel és nem egy nukleáris robbanás meghajtóereje.

(Fotó: NASA/JPL-Caltech, Wikimedia Commons)

Amikor az amerikai hadsereg a saját katonáit atomozta le Mai fejjel már nehéz elképzelni, hogy ilyen valaha megtörténhetett, de a hidegháborúban más szabályok érvényesültek.