Ám csupán a véletlenek szerencsés összjátékának (na meg a torony megálmodójának) köszönhetjük, hogy az építési tervek végül nem landoltak a szemétben, és a fiók mélyére sem kerültek vissza. Gustave Eiffel ugyanis elsőként Barcelona városvezetésénél kopogtatott ötletével 1888-ban. Merthogy akkoriban ott rendeztek egy nemzetközi kiállítást, amire az aktuális házigazdának minden évben új szenzációval kellett előrukkolnia. Ez lett volna az Eiffel-torony, a városvezetés azonban hosszas viták után visszadobta Eiffel terveit az építkezés magas költségeire hivatkozva. Ám még a beruházás összegénél is többen érveltek a torony - szerintük - otromba kinézetével, ami csak elcsúfítaná Barcelona látképét.

Eiffel a kudarc ellenére sem tett le elképzeléséről, inkább felkereste a verseny következő rendezőjét, Párizst. Természetesen a franciák között is akadtak ellenlábasai a toronynak (már a tervek megpillantása előtt is), és azzal érveltek, miért fogadnának el olyasmit, amit a spanyolok lefitymáltak. Az ottani városvezetés viszont meglátta a lehetőséget a toronyban, engedélyezték az építkezést és 1889-ben átadták a nagyközönségnek. Bár az eredeti terv szerint a kiállítás után lebontották volna, időközben kiderült, hogy az objektum tetejére szerelt rádióantenna elképesztően hatékony kommunikációs állomássá tette, melynek a hadsereg is hasznát veheti.

Valójában nem Eiffel tervezte az Eiffel-tornyot

Alexandre Gustave Eiffel francia mérnök, kinek neve örökre beíródott a történelembe, amikor elnevezték róla a párizsi tornyot. A két év alatt felhúzott építményt a tévhittel ellentétben nem ő, hanem a svájci Maurice Koechlin tervezte. Eiffel életútja ennek ellenére nem mindennapi, hiszen számos (ma már világhírű) épület elkészülésénél segédkezett.

A vasszerkezetek legnagyobb ismerője és építési mestere (egyúttal az aerodinamika egyik első kutatója) 1832. december tizenötödikén Dijonban látta meg a napvilágot, jómódú család gyermekeként. 1855-ben diplomázott a párizsi mérnökképzőben, ahol vasszerkezetekre, azon belül is elsősorban hidakra szakosodott. Tanulmányai befejeztével, na és persze némi tapasztalattal és sikerrel a háta mögött, 1868-ban önálló céget alapított Levallois-Perret-ben. Eiffel korának vérbeli újítójaként a hagyományos nehéz, és meglehetősen rugalmatlan öntöttvas elemek helyett jóval teherbíróbb, hengerelt acélból készült, szegecselt rácsos szerkezeteket alkalmazott munkái során. Többek között tervezte az 1867. évi párizsi világkiállítás gépeket felvonultató, boltíves csarnokát és a dél-franciaországi Truyére folyót százhatvankét méteres acélívvel átívelő, négyszáz méter hosszú Garabit-viaduktot. Utóbbi jó ideig a világ legmagasabb hídjának számított. Eiffel híre idővel a tengerentúlra is elért; megbízást kapott a New York-i Szabadságszobor tartószerkezetének, valamint a Panama-csatorna számos hídjának megtervezésére.

Magyar vonatkozású munkái is akadtak, például a budapesti Nyugati-pályaudvar, a Margit-híd és a szegedi Tisza-híd vasszerkezeti tervei egyaránt az ő nevéhez fűződnek.

Az abszolút telitalálat, ami végül örökre beírta Eiffelt a történelembe mégis a párizsi Eiffel-torony lett; az épület háromszáz méteres magasságával kétszerese a római Szent Péter-bazilikának és a gízai piramisoknak, így nem csoda, hogy 1930-ig a világ legmagasabb építményének számított. Végül a New York-i, háromszáztizenkilenc méteres Chrysler Building letaszította képzeletbeli trónjáról, és a második helyre sorolta. Az építési munkálatok háromezer ember munkáját, két és félmillió szegecset igényelt, melyekkel összeilleszthették a tizennyolcezer-harmincnyolc, egyenként tízméteres, előre gyártott elemet, amitől a torony összsúlya hétezer-háromszáz tonnát nyomott. A kivitelezés két évet, két hónapot és két napot felölelt, összköltsége pedig hét és fél millió frankban állt meg. Egyúttal az Eiffel- torony volt az első olyan építkezés, melynek folyamatait fényképen is megörökítették.

(Fotó: Wikimédia, Public Domain Archive)