A Föld Napjára időzítve jelent meg az interneten a Planet of the Humans, Az emberek bolygója című dokumentumfilm, amely a megújuló energiaipar ellentmondásairól, visszásságairól szól. A film producere Michael Moore, de a riporter, aki körbejárja elsősorban az Egyesült Államok szemből mindig ragyogóan zöld, tiszta és reményt keltő, hátul viszont reménytelenül mocskos, mérgező és olajban tocsogó, széntől porzó zöldenergetikai beruházásait, Jeff Gibbs, kiábrándult megújuló energia-aktivista, aki egyben a film rendezője is. A film (egyelőre angolul, angol vagy francia felirattal) teljes egészében, ingyen nézhető meg a Youtube-on, akár itt nálunk is:

Meg is néztük a filmet és ajánljuk is mindenkinek, de néhány spoilermentes gondolatot azért hozzáfűznénk a bő másfél órás mozihoz.

• A film alapvetően az amerikai gazdasági és politikai környezetben vizsgálódik és bár abszolút globális problémákról szól, ne lepődjünk meg, ha helyenként kicsit idegennek és hamisnak érezzük a hangulatát és a retorikáját.
• A szerkesztés helyenként, ahogy ezt a Moore-filmektől már megszokhattuk, kicsit tendenciózus. A napenergia hasznosítása, a hidrogén-energetika, a megújuló elektromos energia tárolásának ipara messze előrébb jár már annál, mint amilyen ősi-ósdi illusztrációkat a film felvonultat annak bemutatására, hogy ezek mennyire reménytelen dolgok.
• A megújuló energia eszközeinek alapanyagait előállító bányaipar és az energiahordozókat folyamatosan szállító bányaipar környezetterhelését egyenlőként bemutatni ősi méregzöld szokás, az ezzel kapcsolatos részeken nyugodtan mosolyogjunk egy kicsit.

A kulcsmondattal viszont, miszerint "There are too many human beeings using too much too fast", vagyis hogy túl sok ember használ túl sok mindent túl gyorsan, nem lehet nem egyetérteni. A klímaváltozással, a termőföldek lepusztulásával, a nyersanyagkészletek apadásának problémájával, a tengerek, esőerdők túlhasználásával, a pazarlással és a felesleges fogyasztással pedig nem is lehetne jobbkor elgondolkodtatni néhány milliárd embert, mint most, a pandémia idején. Hiszen most bolygószerte nagyon-nagyon sokan látják, látjuk, hogy igenis vissza lehet venni a tempóból, lehet kevesebbet fogyasztani, utazni, rombolni, ettől még nem dől össze a világ.

Ha viszont nem változtatunk és mi magunk döntünk össze mindent magunk alatt, tényleg úgy járhatunk majd, mint szegény kisorangután a záró képsorokon, amikor kiteljesedik a címbeli utalás. Csak ránk még rosszabb sors vár, mert minket már nem lesz, aki megsimogasson, amikor majd ott pislogunk kétségbeesetten egykori világunk füstölgő romjain.