Thomas Midgley Jr., a feltaláló

Thomas Midgley Jr. gépészmérnök és vegyész élete során szorgalmasan dolgozott azokon a találmányain, amelyek számos díjat és nagy presztízst hoztak számára, a több mint száz szabadalmaztatott termék mellett pedig megépítette magának élete végén azt a szerkezetet, amely segítette a mozgásban lábai lebénulása után, igaz, hogy utána ugyanez a szerkezet vezetett a halálához is. Amit azonban a mérnök munkája során még csak nem is sejthetett az az, hogy az utókor egyszer majd nem nagyhatású feltalálóként, hanem a legkárosabb és legveszedelmesebb találmányok szellemi atyjaként fog visszaemlékezni rá.

Midgley felelős ugyanis többek között azért a vegyületért, amelynek használata kis híján az ózonréteg vesztét okozta és beszüntetéséhez a montreáli jegyzőkönyvre és az egész világ összefogására volt szükség, valamint ő alkotta meg azt az adalékot, amely köztudottan mérgező hatású összetevőt tartalmazott és amire már régóta nem áldásként, hanem inkább veszélyes elegyként gondolunk.

Halálos hűtők

A Midgley által létrehozott Freon-12 volt az első a klórozott-, fluorozott-szénhidrogének sorában, amellyel az akkoriban meghibásodásuk esetén sok áldozatot követelő hűtőszekrények működését próbálta biztonságosabbá tenni. A metánból kinyert vegyület két klór-, és két fluoratomja a szénatomhoz kapcsolódik, ezt a szerkezetet és az első mintákat Midgley némi átdolgozás és tökéletesítés után tudta csak elég tiszta formában előállítani. Ami hatalmas előnyt jelentett az akkoriban alkalmazott anyagokhoz képest, hogy az új anyag nem volt se mérgező, se gyúlékony, amit a feltaláló személyes kockázatot vállalva bizonyított az Amerikai Kémiai Társaság előtt:

egy kis adag Freon-12 gáz belégzése után elfújt egy gyertyát és semmilyen katasztrófa nem történt, ő is egészséges maradt és tűz sem keletkezett.

Az új hűtőközeg, amelynek kifejlesztésére egy telefonhívás alkalmával kérték fel, szó szerint életmentőnek bizonyult, mivel az addig használt ammónia és kén-dioxid a tönkrement hűtőkből kiszökve időnként egész családokkal végzett a huszadik század első felében. Bár a halogénezett szénhidrogének ózonréteget károsító hatása felől később már nem volt senkinek kétsége, de Midgley ebben a kérdésben ártatlannak mondható, mivel 1944-ben bekövetkezett halála után több évtizeddel, csak a hetvenes években kezdtek el komolyabb vizsgálatok eredményként napvilágot látni a hírek a CFC-k alkalmazásának káros következményeiről. A mérnök leghíresebb találmányainak közös jellemzője, hogy utólag ugyan súlyosan környezetkárosító hatásúnak bizonyultak, de létrehozásuk pillanatában még hasznos, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszottak a technológiai fejlődés megalapozásában.

Kopogó autók

Az ólmozott benzin, vagyis az ólom-tetraetil adalékanyag története azonban már más színben tűnik fel az utókor számára, mint a freoné, ez ugyanis egy olyan köztudomásúan mérgező összetevőt tartalmazott, ami már megszületésekor veszélyessé tette. Az egészségügyi kockázatot Midgley a saját bőrén tapasztalta meg, mégis a termék forgalmazása mellett tette le a voksát.

A mérnök 1916-ban kezdett el dolgozni a Charles Ketteringnél, ahol hamarosan azt a feladatot kapta, hogy oldja meg a motorok kopogásának problémáját, ami sok kellemetlenséget okozott akkoriban a gyártóknak. Az elégtelen égési folyamatok eredményeként megjelenő hangok nem jeleztek semmi jót: a kopogásos égés miatt a motor alkatrészei károsodtak, a dugattyú élettartama lerövidülhetett. A megoldást az üzemanyag módosítása jelentette, mivel a jobb kompressziótűrő képességű anyag elejét vette a zajoknak, pontosabban az ezeket okozó öngyújtási folyamatoknak a motorban. Ezt különféle anyagok bevetésével próbálták elérni: a General Motorsnál az 1920-as évek elején kísérleteztek az etanollal vagy a jellegzetes szagú anilinnel is, előbbi tökéletesen hatékonynak, ám kevésbé profitálónak, utóbbi túl émelyítőnek bizonyult a tartós használathoz.

Midgley és főnöke alapvetően nem voltak ellenségei az etanol használatának, sőt, a daytoni laboratóriumukban végzett vizsgálatok közben arra jutottak, hogy ez a legjobb megoldása a problémának és aktívan hirdették is az adalékanyagot, amely előnyösebb volt a korábban tesztelt jódnál, olvasztott vajnál vagy éppen kámfornál. Azonban a nagyvállalatok befolyása megváltoztatta a történet menetét, mivel 1919-ben a GM felvásárolta Kettering laboratóriumát és ettől kezdve már nem csak a hatékonyság, hanem a nyereség is nagy szerepet játszott a fejlesztésekben. Ahogy azt a Nation is írja,

az idő behatároltsága miatt nem volt rá lehetőség, hogy egy szabadalmaztatható és így több bevételt termelő etanol-előállítási módszert találjanak ki a cég számára

,akik sokáig szintén az etanolban látták a jövőt, de a bárki által olcsón, könnyen elkészíthető etanol ötlete nem volt túl vonzó a vállalatnak. Ezért a kutatóközpontban újra nekiláttak a kísérletezésnek és Midgley hamarosan sikeresen alkalmazta az ólom-tetraetilt, ami ugyan potenciálisan mérgező hatású volt a közvetlen érintkezés hatására, de a kopogást megszüntette. Az ólomvegyületek egészségre káros jellege és az új anyag veszélyei nem voltak ismeretlen tényezők, erről egy 1922-ben kelt levél is árulkodik, amit Pierre du Pont küldött bátyjának és amiben megemlíti az ólom-tetraetil hátrányait is. A gyártás azonban megkezdődött és az első adag Ethyl néven forgalmazott terméket 1923-ban Daytonban eladták a vásárlóknak, akik felé nem nagyon reklámozták, hogy az üzemanyag ólmot tartalmaz. Az ólom-tetraetil legnagyobb előnye és egyben hátránya a szerves ólomvegyületekkel összehasonlítva, hogy könnyen elpárologtatható, ezért jól használatható adalékanyagként, de ezért is kerül olyan könnyen a légkörbe égés után.

Delírium a gyárban

Nem kellet azonban megvárni, hogy a környezetbe jutó káros részecskék megtegyék a hatásukat, mivel már a gyártás során megkezdődtek a mérgezések a munkások körében, sőt, maga Midgley is ólommérgezés miatt, a tüdeje kiszellőztetésének céljából vett ki szabadságot a kísérletek után, amely alatt egyébként a laboratóriumot két ízben is kis híján felrobbantotta. A Du Pont deepwateri telepén, ahol az anyagot gyártották, hamarosan furcsa tünetek kezdték kínozni az embereket, hallucinációk, reszketés, rohamok, az ólommérgezés jelei.

Az első munkás halála után még nem robbant ki azonnal a botrány

, de amint a Standard Oil elizabethi laboratóriumában is megszaporodtak a hasonló esetek és 1924 októberében rövid idő leforgása alatt öt dolgozó meghalt, 35-en pedig idegrendszeri károsodásokat szenvedtek, vagyis a telep dolgozói közül csak 14-en maradtak egészségesek, a New York Times, a New York World és a többi újság is rendszeres beszámolókat közölt az eseményekről. A közfelháborodás miatt kivizsgálás is indult, azonban a hatóságok a cég oldalán álltak és nem voltak túl szigorúak az üggyel kapcsolatban. Midgley a sok halálesetet a kellő óvatosság hiányával magyarázta és annak ellenére, hogy az Ethylt egy időre betiltották többek között New York államban is, a hatóságok, például a bányászati hivatal, rendszerint pozitív jelentéseket adtak ki az üzemanyag egészségre gyakorolt hatásáról, amelyekben jelentéktelennek és elhanyagolhatónak minősítették a káros következményeket.

Nem mindenki értett ezzel egyet azonban, és professzorok, valamint a munkásokat támogató szervezetek is kritikájuknak adtak hangot. A New York Times továbbra is tudósított a megbetegedésekről: elmondásuk szerint a deepwateri gyárat a Pillangók Házának keresztelték el a munkások, mivel annyi dolgozó esett hallucinációk áldozatául a helyszínen, akik nem létező rovarokat igyekeztek elhessegetni munka közben.

Az elkövetkező idők propaganda háborújában mindenki megpróbálta a maga igazát bizonyítani.

Ezeknek a vitáknak során nevezte a Standard Oil tagja, és az Ethyl Corporation alelnöke Frank Howard Isten ajándékának az anyagot, mivel szerinte az üzemanyagok fejlesztése a civilizáció alapvető szükséglete és a tetraetil ólommal elkerülhetővé válik az olajkészletek várható megfogyatkozása miatti problémák kialakulása. Mivel a hatóságok végül nem találtak elegendő okot a betiltásra, ezért az 1930-as évek végére az Ethyl Gasoline Corp. jóvoltából az adalékanyagot már minden gyártóhoz és kereskedőhöz eljuttatták és az Egyesült Államokban árusított üzemanyagok közel 90%-a tartalmazta a vegyületet. Végül, ahogy azt jól tudjuk, az ólmozott benzin nemcsak az kezdeti idők csatáit nyerte meg, hanem a világ minden pontján megjelent a gépkocsikban.

Hosszú búcsú

A hatékonyságnövelő adalékanyag egészségre káros hatását később is kutatták, de a hetvenes években jött csak a következő forduló a cégek és környezetvédelmi/egészségügyi szakértők között, ekkor már azonban a másik oldal érvei kerekedtek felül a vitákban nem utolsósorban azért, mert a katalizátorok megjelenése szükségtelenné, sőt, nem kívánatossá tette az ólmot az üzemanyagban, így tulajdonképpen egy természetes folyamat eredményeként került kivezetésre az adalék. Az Egyesült Államok környezetvédelmi szervezete, az EPA (Environmental Protection Agency) 1971 óta dolgozott az ólmozott benzin beszünetetésén, néhány évvel korábban, minthogy a katalizátoros megoldás elterjedt volna, 1996 januárjában már a végső lépésekről számoltak be közleményükben:

"Többezer tonna ólom tűnt el a levegőből és a gyermekeink vérének ólomszintje 70%-kal csökkent.

Ez azt jelenti, hogy gyermekek milliói menekülnek meg az ólommérgezés fájdalmas következményeitől, úgymint a tartós idegkárosodás, a vérszegénység és az értelmi fogyatékosság." - jelentette ki Carol M. Browner, az EPA ügyvivője. A legnagyobb veszélynek ugyanis a fiatalok voltak kitéve, az ő szervezetüket még könnyebben károsította az anyag, ez pedig agresszív viselkedést váltott ki és a hatásoknak tulajdonították a fiatal felnőttek által elkövetett bűncselekmények jelentős részét, akár 30-40%-át is bizonyos régiókban. Az ólom csökkenő szintjével párhuzamosan a bűnesetek száma is visszaesett a statisztikák szerint, ahogy arra a Mother Jones 2013-as összefoglalója is rámutat.

Még ha az ólom-tetraetil kivezetését a bűnözési ráta csökkenő szintjével összekötő magyarázatok csak feltevések maradnak is (mivel a jelenséget több, a hetvenes évektől bekövetkező változás is elősegítette), az biztos, hogy a világ nagy részén az ólmozott benzin egyre negatívabb megítélés alá esett és lassan mindenhol betiltották a használatát és a forgalmazását. Magyarországon az Európai Uniós tagállamokra vonatkozó határidő előtt egy évvel, 1999 áprilisában szüntették be és az elmúlt években már csak a világ elmaradottabb régióiban lehetett árusítani a terméket. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) jelentése szerint 2018 márciusában már csak három ország, Algéria, Jemen és Irak rendelkezett ilyen típusú üzemanyaggal, tegnap pedig végére ért az évszázados történet és az Egyesült Nemzetek Szervezete bejelentette, hogy júliustól Algériában sem árulnak többé ólmozott benzint.

A hatása azonban még kísérteni fog egy ideig, mivel tanulmányok szerint a környezetben lerakódott ólom nem tűnik el egyhamar. Brit kutatók júniusi elemzése szerint a Londonban fellelhető ólom egy része még az 1999-es betiltása előtti időkből származik és várhatóan hosszú távon is a lakosokkal marad.

(Environmental History, The public health controversy over leaded gasoline during the 1920's,Fotó: Flickr/ekilby)

További cikkek a témában:

A General Motors 2035 után nem gyárt többé benzines vagy dízel autót A végső visszaszámlálás az amerikai gyártónál is elindult.
A budapestiek több mint harmada élhet olyan háztartásban, ahol ólommal szennyezett a csapvíz A Nemzeti Népegészségügyi Központ nagyszabású felmérése alapján Budapesten mintegy 650 ezer ember élhet olyan háztartásban, ahol a megengedett határértéknél magasabb a csapvíz ólomtartalma.
Már a nyakunkon lenne a világvége, ha annak idején nem tiltják be a halogénezett szénhidrogén-származékokat A kutatók a montreali jegyzőkönyv hatásának vizsgálatakor arra jutottak, hogy a CFC-k betiltása nélkül már felperzselődött volna a bolygó, és a klímaválság ellen esélyünk sem lenne.