A videó azzal indul, hogy kilépünk az utcára. A test ilyenkor már automata üzemmódra kapcsol; réges-rég nem élet ez, csak puszta túlélés.
Ezt követi a bérlet (IC-kártya) feltöltése: 2000 jen. Az utazás nem rövid, budapesti szemmel sem: 90 perc a bejutás. Ez naponta nagyjából három óra közlekedés. Itt ez teljesen normális, sokan a városon kívül laknak az olcsóbb albérletek miatt.
A három óra még nem is rekord; akad, aki naponta négyet ingázik, csak hogy eljusson a munkába, majd onnan haza.
A videó szerint Japánban alacsonyak a fizetések (nyilván kontextusfüggő), így a spórolás – például az albérleten – kulcskérdés.
Miután befut a vonat, 15 perc séta a következőig, majd még egy átszállás. Végül újabb 20 perces séta az irodáig.
Az út összesen 50 perc vonat és 35 perc gyaloglás. A gyaloglás naponta nagyjából 5 km, így a készítő érzése szerint külön edzésre nincs is szüksége.
Néha úgy érzi, mintha a társadalom is azért volna így összerakva, hogy ő egészséges maradjon – elsősorban azért, hogy többet dolgozhasson.
A reggeli csúcsidő sűrű szövetében tömegek lépnek egyszerre; a vonatok másodpercre pontosan érkeznek, és minden mozdulatnak tétje van. A tempó lenyűgöző – és kimerítő; mintha egy élő, lüktető óraszerkezetben járnál.
A következő vonatra a narrátor fel sem fér, de csúcsban szerencsére sűrűn járnak a szerelvények (azon kívül viszont már nem).
A vonat nyugodt és csendes, főként mert mindenki halálosan fáradt. A többség korán kel és későn fekszik. Sokan el is szenderednek útközben; a többiek elég udvariasak ahhoz, hogy csendben maradjanak, és hagyják őket aludni. Bármiféle zaj durva udvariatlanság, a csoport békéjének megbontása.
A csend itt azt jelenti: figyelsz a másikra. Épp ezért a telefonok mindig le vannak halkítva. A másik ok: a szerelvények rendszerint zsúfolásig tele vannak. A csend legalább valamennyire csökkenti a stresszt is.
A vonat a japán munkakultúra gerince. Napról napra milliókat visznek ezek a szerelvények tökéletes szinkronban. A Shinagawa vasútállomás például maga az élő organizmus: végtelen áramlás öltönyökből és magassarkúakból; se szavak, se érzelmek – csak mozgás. A levegő nehéz a rutintól, amely az állomás belső „szerveit” igazgatja.
Minden lépés ugyanúgy koppan. Az emberek megkülönböztethetetlenek; az arcok mintákká olvadnak. A fáradt tekintetek és a céltudatosság tengere.
Ennek a rendszernek nincs szüksége az egyénre – csak a mozgásra. Senki sem mer megállni: a megállás egyet jelent a bukással. Ez a haladás tömegfestménye: a rend szépsége és az örökkön-örökké tartó ismétlődés tragédiája.
(Kép: Pixabay)