A program megkezdése előtt két évvel Allen Dulles, a CIA akkori igazgatója jóváhagyta a háromszázezer dollárral támogatott biológiai és kémiai anyagok titkos felhasználására kitalált kísérletsorozatot. Egy másik fontos előzmény a hidegháborús fegyverkezés, melynek során a CIA emberei attól tartottak, hogy lemaradnak a Szovjetunió mögött az elme manipulálásáért folytatott kísérletekben, ezért szükségük volt egy saját programra. Az LSD feltalálása pedig pont kapóra jött nekik, így hamarosan beszerezték az ígéretes szert. Szinte lehetetlen megjósolni az áldozatok számát, tekintve, hogy a szervezet igyekezett minden nyomot gondosan eltusolni, több-kevesebb sikerrel. Frank Olson az amerikai hadsereg biokémikusának halála azonban egyértelműen az MKUltra-hoz köthető: a professzor a tudta nélkül nagy dózisú LSD-t kapott, és bár elméletileg a CIA állandó felügyelete alatt állt, hallucinációi következtében kiugrott egy szállodai szoba tizedik emeletéről.

Saját (drog)bordélyházat üzemeltettek

A Midnight Climax az MKUltra projekt alprogramja volt, melynek keretében a CIA több bordélyházat is üzemeltetett New York, San Francisco és Marin-szerte. A szervezet által felfogadott prostituáltak becsábították a gyanútlan kuncsaftokat, majd titokban, a tudtuk és beleegyezésük nélkül telenyomták őket LSD-vel és más szerekkel, miközben a CIA kutatói egy dupla üvegfal másik oldaláról figyelemmel kísérték az aktust, na és persze a szer hatását. A szóbeszéd szerint a San Francisco-i programfelelős rendszerint egy hordozható vécéről, martinit szürcsölve követte az eseményeket. A kutatók ezáltal több legyet ütöttek egy csapásra:

egyrészt kényük-kedvük szerint kísérletezhettek a hallucinogén szerek lehetséges felhasználási módjaival, valamint tökéletesíthették a szexuális zsarolás és a titkos megfigyelés technikáit.

A bordélyházak idővel nem nyújtottak számukra elegendő terepet a megfigyeléshez, így azt kiterjesztették éttermekre és bárokra. Ezek után még nehezebben lehetett megsaccolni, vajon mennyien kaptak a munka után jól megérdemelt sörük mellé egy pszichedelikus kirándulást is. Idővel pedig megvesztegetések és titkos alkuk árán sikerült rátenniük a kezüket több kollégiumra, egyetemre, kórházra, börtönre, illetve gyógyszeripari cégre, ahol tovább folytathatták ámokfutásukat anélkül, hogy bárkinek konkrét fogalma lett volna a négy fal között zajló eseményekről.

A rettegett George Hunter White

Sidney Gottlieb, az MKUltra program atyja bizonyos feladatokat beosztottjainak adott, így kapta meg George Hunter White a Midnight Climax felügyeletét. Később egy röpiratban részletesen kifejtette Gottlieb-nek, mennyire elégedett a munkájával,

sőt egyenesen élvezi, hiszen mutasson még egy olyan helyet, ahol az ember gátlástalanul hazudhat, csalhat, lophat és erőszakot követhet el!

1953-ban White kibérelt egy apartmant a New York-i Greenwich Village-ben, majd ezután egy Morgan Hall nevű fickónak adta ki magát, és több járókelőt felcsábított magához, akiknek aztán többnyire tudtuk nélkül LSD-t adott.

Saját embereik sem voltak biztonságban

A kísérletsorozatnak az LSD mellett a hipnózis, a bioelektronikus távvezérlés, a heroin, a morfin és más drogok is részesei voltak, hogy a lehetőségeikhez mérten a legjobban felmérjék az elme működését, és manipulálhatóságának lehetőségeit. Az MKUltra jogilag és etikailag egyaránt kifogásolható kísérleteitől azonban még a CIA ügynökök sem voltak biztonságban, ugyanis előfordult, hogy egy-egy céges rendezvény során véletlenszerűen tiltott anyagokat csempésztek az italokba és szendvicsekbe. Érdekes módon azonban támogatókra is leltek, például a Száll a kakukk fészkére című regény szerzőjének, Ken Kesey személyében. Őt a beleegyezésével tesztelték a Stanford Egyetemen, az eset után pedig állítólag nagy rajongója lett az MKUltranak.

Mindent elkövettek, hogy titokban tartsák

A teljes igazságra valószínűleg sosem derülhet fény, 1973-ban ugyanis, miután Gerald Ford és a Kongresszus szimatolni kezdett a CIA után, Richard Hems igazgató parancsba adta embereinek az akták megsemmisítését. Valamivel később, 1977-ben ugyan előkerült pár feljegyzés, ám azok csupán töredékei voltak a több mint két évtizedet felölelő programnak. Sőt, a CIA mindent elkövetett a felelősségre vonás elkerülése érdekében, így a törvény előtt sosem ítélték el őket. Frank Olson haláláért a családja hétszázötvenezer dollárt kapott, rajtuk kívül viszont mindössze néhány kanadai áldozat kapott csekély összegű kártérítést, azt is peren kívül eljárásban.

(Fotó: Flickr, Wikimedia)