Manapság nem sokat gondolunk a vezetékekben futó elektronok állandó áramlására, megszoktuk, mint az alapevő jogunkat a csapból folyó vízhez, vagy az oxigénhez, amit beszívunk. Ha ma áramháborúról beszélünk, az az alternatív energia harcát jelenti a hagyományos szolgáltatásokkal szemben. De alig másfél évszázaddal ezelőtt a gázlámpák homályában még elképzelhetetlennek tűnt egy ilyen világ, az áramszolgáltatás bevezetése pedig akkora feszültséget okozott a pionír feltalálók között, hogy az évtizedekre visszavetette a fejlődést. Edisont szokás bűnbaknak kinevezni, pedig az AC/DC háborúban mindkét oldal marketingstratégiájának és keményfejűségének része volt.

1879

A villanykörte éve. Nem Thomas Alva Edison volt az első, aki feltalálta a villanykörtét, és nem is ő volt az utolsó a fejlesztői sorában, a ma használt volfrám szál például magyar innováció, de mégis az ő nevéhez köthetjük az izzólámpa szabadalmaztatását, ami megnyitotta az utat az otthoni, egyenárammal táplált világítás előtt. A kor másik fontos újdonsága az utcai világítás reformja, gázról ívlámpákra, melyek magas feszültséget igényeltek.

Edison szakemberei földalatti vezetékeken keresztül biztosították az áramellátást, de a váltóáramot használó utcai közvilágítás-hálózat, a telefonvezetékekkel összegabalyodva kusza és veszélyes, pattogó és időnként kigyulladó dróthálót szőttek a new yorkiak feje fölé.

Izgalmas lehetett ebben a korban élni, de a vonat és autóközlekedés, és a vezetékek elkezdték a halálos áldozataikat is szedni. Ebbe a szikrázó világba érkezett Nikola Tesla, a szerb-horvát feltaláló, hogy Edison vállalatának dolgozzon. Tesla hamar felismerte a váltóáram hatalmas előnyeit, nem utolsó sorban matematikai képzettségének köszönhetően, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy a jövőt nem az Edison által favorizált egyenáramban kell keresni. Mikor prezentálta hónapokig tartó kutatásainak eredményeit főnökének, nem talált sem értő fülekre, sem fizetségre, így az érzékeny Tesla kilépett a cégtől.

Edison nem nagyon marasztalta, elintézte annyival az ügyet, hogy a kelet-európai és az amerikai mentalitás nemigen fér meg egymással.

Pedig elengedni Teslát olyan hiba volt, mint Alan Williamsnek elengedni a Beatlest. A szerb (horvát) innovátorra azonnal lecsapott George Westinghouse, az amerikai polgárháborút megjárt, vagyonát az éppen fellendülőben lévő vasút-bizniszben megalapozó üzletember, aki, noha még csak egy éve, 1884-ben alapította cégét, 1885-re már a váltóáram elkötelezett hívévé konvertált, miután az Engineering című angol folyóiratban olvasott róla. Egy jó üzletember mindig előre gondolkodik, Westinghouse pedig megérezte, hogy a váltóáram felhasználása a távolsági ellátásban kapóra jöhet olyan, Edison kisebb hatótávolságú egyenáramával lefedetlen területeken, mint például a vidéki városok, New Orleans, vagy New York külkerületei. Mérnöke, William Stanley, majd az 1886-ban érkezett Tesla segítségével és a francia, valamint magyar transzformátor-szabadalmak felvásárlásával kezdett kiépülni az egyenáram veszélyes ellenfelének arzenálja. A bökkenő csak az volt, hogy a békés és kiegyensúlyozott, 110 volt körüli, föld alá rejtett egyenáramú hálózattal ellentétben a recsegő-ropogó, szikrázó és időnként leszakadó, 6000 volton futó, eget eltakaró váltóáram hálózat hibái mindenki számára jól láthatóak voltak.

A rézvezetékek borítása rendkívül gyenge minőségű volt, ahogy egy villanyszerelő megállapította: „Annyira biztonságos, mint egy melaszba áztatott rongy.”

A hadüzenet

1886-ban Edison a következőt írta az Edison Electric Illuminating Company elnökének, Edward Johnsonnak:

„Annyira biztos, mint a halál, Westinghouse fél éven belül meg fogja ölni valamelyik ügyfelét, ha kiépíti a rendszerét. Egy új dolog van a kezében és még rengeteg kísérletezéssel fog járni, hogy a gyakorlatban alkalmazni tudják.”

Edison sokáig nem támadta nyíltan fő riválisát és az AC rendszert, sőt lehetséges, hogy nem csak kapitalista érdekből, saját befektetéseit védve, hanem valódi aggodalom által hajtva ellenezte a váltóáram otthoni használatát, osztozva a lakosság ellenérzéseiben. 1880 márciusa nem várt meglepetést hozott a new yorkiak számára. A tél elmúltával megérkezett a leggyilkosabb, utólag Nagy Hóviharnak keresztelt… nos, nagy hóvihar, mely leszaggatva a vezetékeket, megbénítva a város áramellátását jól demonstrálta a levegőbe épített rendszer sebezhetőségét. Eddigre már halálos áldozatokat is szedett az áram, köztük egy tizenöt éves fiút, és működésbe lépett az általános sajtó-támadás a „gyilkos ívláma-áram” ellen.

A titokzatos Mr. Harold Brown

Ekkor lépett a képbe Harold Brown, elektrotechnikai mérnök, akinek a nevét azóta sem szívesen emlegetik New York kóbor kutyái. Brown 1888 júliusában levelet küldött a New York Post számára, melyben kifejtette határozott ellenérzéseit a válóáramú rendszerrel szemben. A mérnök hivatalosan nem állt kapcsolatban Edisonnal, de mivel a feltaláló ügyletei gyakran nem a nyilvánosság előtt zajlottak, így valószínűsíthető, hogy mégis volt köztük valamilyen üzleti egyezség. Mindenesetre akár a kollektív ügy szentsége, akár az érdekek hozták össze őket, nemsokára egyazon oldalon találták magukat a kibontakozó „háborúban”. Brown eleinte a város vezetőségénél lobbizott, azt szerette volna elérni, hogy a váltóáram feszültségét 300 voltra csökkentsék. Ez lényegében kiiktatta volna a rendszert, aminek a fő ereje a távolsági ellátásban rejlett, amihez több ezer voltra volt szükség.

• Westinghouse a rendszer védelmében rámutatott, hogy a legtöbb elektromos tüzet a DC hálózatok okozzák.
• Brown a halálesetekkel példálódzott.
• Westinghouse előszedte a statisztikákat, melyek szerint több ember halt meg autóbalesetben, az akkori gyér forgalom mellett is, mint áramütés következtében.
• Brown ekkor bekeményített.

1888. július 30-a sötét nap volt az áramháború történetében. Brown demonstrációt szervezett, majd az összegyűlt közönség szeme láttára, a tiltakozások ellenére áramot vezetett a gyerekektől felvásárolt new yorki kóbor kutyákba. Az 1000 voltos egyenáram nem ölte meg az állatokat, de a 330 voltos váltóáram végzett velük. Kételyek merültek fel azonban a nem-éppen-tudományos prezentációval kapcsolatban, így néhány nappal később az egészet megismételték.

Thunderstruck

Alfred P. Southwick fogorvosnak elege lett a kötélen himbálózó kivégzettek látványából, az akasztásnál humánusabb kivégzési módszer után kutatott. Egyszer, séta közben tanúja volt, ahogy egy részeg emberrel azonnal végzett a véletlenül megérintett elektromos vezeték, és Southwicknek remek ötlete támadt.

A fogorvosi széket villamosszékké alakította, majd bemutatta találmányát a városvezetés előtt. A New York Medico-Legal Society orvosokból és jogászokból álló szervezetének már csak azt kellett eldöntenie, melyik típusú áram a legmegfelelőbb a célra.

Szakértőnek Harold Brownt kérték fel. Egy ember hatásos kivégzésének teszteléséhez a kistestű kutyáknál nagyobb állatokra volt szükség, így Edison west orange-i laboratóriumában lovakat és borjúkat végzett ki, majd következett Topsy, a rossz elefánt, aki rálépett a szájába égő cigarettát dugdosó gondozójára. A demonstrációk meggyőzőek voltak, így, annak ellenére, hogy Westinghouse, eleinte pedig Edison is határozottan ellenezték a halálbüntetést, 1880. augusztus 6-án William Kemmlert beszíjazták a világ első villamosszékébe. Az ezt követő jelenet minden résztevő emlékezetébe égett örökre: Kemmler a sokkolás után, vérezve és megégve, de életben maradt. Mialatt a dinamó újratöltött, Kemmler kezdett ébredezni, végül égő kabátban, a megpörkölődött hús szagától ájuldozó közönség előtt ért véget az első ilyen típusú kivégzés.

Ahogy Westinghouse később megjegyezte: „Egyszerűbb lett volna baltát használni.”

A történtek ellenére és a médiatámadások közepette a váltóáram mégis tartotta pozícióját. Nem Edison és Westinghouse voltak az egyedüli áramszolgáltatók az Egyesült Államokban és a többi cég is elismerte az AC rendszer hatalmas előnyeit az egyenárammal szemben.

Let there be light

Edison 1889-ben egyesítette cégét más vállalatokkal, majd kilépett az Edison General Electricből, a mai General Electric elődjéből. Az akadály elhárult, a többi cégtulajdonos nem hitt olyan elkötelezetten az egyenáram fennhatóságában, mint Edison, így megnyílt az út a konvertálásra. A két nagy szolgáltató: a Westinghouse és a Thompson-Houstont beolvasztó General Electric immár magasfeszültségen működtette az országot.

A háború lezárása és a váltóáram fényes győzelmi ünnepe a Chicagói Világkiállításon érkezett el. 1893. május elsején a résztvevők szájtátva bámulták, ahogy a több százezer égő szemkápráztató fénybe borította a Michigan-tó partját,

a jelenlévő Tesla pedig a mágneses mezőben forgó Kolumbusz Tojásával ejtett bámulatba mindenkit. Westinghouse kapta a Niagara Fallsnál épített erőmű kivitelezési jogait is, így a háborút, úgy tűnt a váltóáram nyerte.

Azonban az AC/DC párosítás nem csak a rockbanda nevében él tovább, sok helyen még a hetvenes években is egyenáramú rendszert alkalmaztak, a new yorki Broadway színházai csak 1975-ben tértek át, de ez a tendencia megfigyelhető máshol is, sőt, az ipari alkalmazásokban akár egy újabb virágkor veheti kezdetét. Mikor Nikola Tesla, a váltóáram hőse 1943-ban örök álomra hajtotta a fejét a New Yorker Hotelban, a hotel egyenáram erőműve zümmögött a háttérben.

Ez a cikk eredetileg 2019.12.18-án jelent meg a Rakétán.

(Fotó: Flickr/summer1978, Getty, Pexels, Piqsels)