A lyukat a kanadai Waterloo Egyetem (Ontario) kutatója, Qing-Bin Lu professzor fedezte fel, és ő nyilatkozott a legfontosabb kérdésekről az Independentnek – az elmondottakból kiderül tehát, hogy a lyuk ellentétben a régóta ismert antarktiszi lyukkal nem szezonális, hanem egész évben jelen van (mint ismert, az Antarktisz feletti lyuk csak tavaszonként jelenik meg). Az új lyuk ezen kívül hétszer akkora, mint a korábbról már ismert, emiatt majdnem a teljes trópusi régió felett kimutatható. A professzor elmondta azt is, hogy dacára a friss felfedezésnek, ez a lyuk már több mint harminc éve létezhet, és a kiterjedése miatt a földi populáció felére hatással lehet.

Ezen hatások kapcsán a professzor a következőket említette: a lyuk növelheti a talajközeli UV-sugárzást és a bőrrák, valamint a szürkehályog kialakulásának a kockázatát, de ezeken kívül is negatív hatásokat gyakorolhat az egészségre és az ökoszisztémákra is a trópusi régiókban. Hozzátette azt is, hogy az előzetes jelentések szerint az egyenlítői régiókban az ózonréteg csökkenése már nagyobb népességet veszélyeztet, és az ott tapasztalható UV-sugárzás jóval nagyobb volt a vártnál.

A felfedezés kapcsán két kérdés merül fel: egy ekkora lyukat miért csak most vettek észre? És mi okozhatta a kialakulását? Az első kérdésre a válasz, hogy akadt pár nehézség, ami megnehezítette a lyuk beazonosítását. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy senki sem számított a lyukra, mivel ez a fotokémiai elmélet jelenlegi legelfogadottabb formája szerint nem is létezhetne. A második nehézség pedig az volt, hogy tehát szemben az antarktiszi lyukkal, a trópusi lyuk nem mutat szezonális változást. A szezonális változás miatt ugyanis változnak a mérési eredmények is, így a lyukat ki lehet szúrni az adatokból, a trópusi lyuk esetén viszont ilyen váltakozás nem történt – ilyenformán pedig a megfigyelők számára láthatatlan maradt. Annyiban viszont hasonlít a trópusi lyuk az antarktiszira, hogy a centrumban a normál értékhez képest akár nyolcvan százalékos ózoncsökkenés is kimutatható.

Fogós kérdés tehát az is, hogy miként alakult ki egyáltalán ez a lyuk. Arról korábban mi is írtunk, hogy 1987-ben sikerült kimutatni a kapcsolatot a halogénezett szénhidrogén-származékok (CFC-k) és az ózonréteg gyengülése között, aminek eredményeként megszületett egy, az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) által gondozott nemzetközi egyezmény, a montreali jegyzőkönyv, amely 1989-ben lépett életbe, és korlátozta a szóban forgó gázok kibocsájtását.

Már a nyakunkon lenne a világvége, ha annak idején nem tiltják be a halogénezett szénhidrogén-származékokat A kutatók a montreali jegyzőkönyv hatásának vizsgálatakor arra jutottak, hogy a CFC-k betiltása nélkül már felperzselődött volna a bolygó, és a klímaválság ellen esélyünk sem lenne.

Ez a jegyzőkönyv a környezetvédelmi diplomácia egyik nagy és máig hivatkozott sikere, ám ennek ellenére is a legnagyobb lyukak – mint az antarktiszi vagy a most felfedezett trópusi a 2000-es években sem húzódtak össze, sőt az antartiszit 2020-2021-ben is megfigyelték. Illetve tehát most egy eddig ismeretlen, harminc évnél is idősebb ózonlyukat is felfedeztek. Hogyan lehetséges ez a CFC-k tiltása ellenére?

Azt Qing-Bin Lu professzor is elismeri, hogy tehát az eddigi fotokémiai modellekből nem következik a lyuk létezése (ez is volt a felfedezés egyik gátja, ahogy azt korábban már említettük), ugyanakkor létezik egy másik elmélet is, ami már magyarázatot adhat a lyuk megjelenésére. Ezt az teóriát Lu professzor és a munkatársai már két évtizeddel ezelőtt felvetették, és eszerint az űrből érkező kozmikus sugárzás csökkenti az ózont a légkörben – az elméletet épp ezért kozmikus sugárzás által vezérelt elektronreakcióknak (CRE) nevezik. Lu professzor elmondta azt is, hogy mind az antarktiszi, mind pedig a trópusi lyukak kialakulása mögött megegyező fizikai mechanizmusok állhatnak, és a CRE mechanizmusai magyaráznák a megfigyelt adatokat is.

Mindez persze nem jelenti, hogy a halogénezett szénhidrogén-származékok ne lennének veszélyesek, mint a professzor elmondta:

„A CFC-k kétségtelenül a legfőbb ózonréteget lebontó gázok, de a kozmikus sugarak jelentős kiváltó szerepet játszanak mind a sarki, mind a trópusi ózonlyukak kialakulásában.”

(A cikkhez használt kép illusztráció, forrása: Pixabay/Foundry)