A kezdetek

Az űrteleszkóp ötlete elsőként Hermann Oberth fizikusban merült fel 1923-ban. Őt követte az Egyesült Államokban Lyman Spitzer csillagász, elméleti fizikus, aki az eszköz valamennyi előnyét összeszedte 1946-ban, pár évvel később pedig már elmélete megvalósítása mellett kampányolt. Ismét jó pár év eltelt, amikor is 1962-ben az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia (NAS) jelentésben javasolta az űrteleszkóp kifejlesztését az amerikai űrprogram keretében.

Végül a briteknek köszönhetően indult útjára az első, a Nap megfigyelésére alkalmas műhold 1962-ben, az Ariel–1 fedélzetén.

1966-ban pedig a Föld körüli pályára állított amerikai OAO–2 megfigyelőállomás tizenegy távcsöve megannyi űrbéli objektumról elkészítette az első ultraibolya-felvételeket. A korábbi küldetések sikere végül rábírta az amerikai űrkutatókat egy nagyobb méretű, tükrös működési elvű űrteleszkóp kifejlesztésére. A tervezés természetesen nem ment gördülékenyen,

az 1970-es évek során ugyanis a kongresszus megtagadta a kivitelezéshez kért pénzösszeget, és csupán töredékét biztosította.

Így az eredetileg háromméteres távcsőtükröt 2,4 méteresre redukálták, a kisebb méretű prototípus megépítésének koncepcióját pedig szintén pénzhiány miatt elvetették. Végül anyagi megfontolásból a NASA együttműködésre lépett az Európai Űrügynökséggel (ESA). Az ESA nemcsak pénzügyi támogatást, de az elsőgenerációs eszközök egy részét, valamint működéshez szükséges napkollektorokat biztosított cserébe a garanciáért, hogy az eszköz elkészülte után a megfigyelőidő tizenöt százaléka az európai csillagászokat illeti majd.

Súlyos hibát vétetettek

A fejlesztést a NASA Marshall Űrrepülési - és Goddard Űrrepülési Központja, a Perkin-Elmer vállalat, valamint a Lockheed repülőgépgyártó cég végezte. Az eszköz 1983-ban kapta nevét Edwin Hubble csillagászról, aki megerősítette Georges Lemaître korábbi elméletét az univerzum tágulásáról. Az 1980-as évekre minden készen állt a Hubble teleszkóp űrbe juttatására, az 1986-os Challenger-katasztrófa azonban átírta a forgatókönyvet. Végül az űrsiklórepülések 1988-as újraindulása után, 1990. április huszonnegyedikén, az STS-31 misszió keretében sikerült pályára állítani.

Mindössze pár hét elteltével azonban jelentkeztek az első hibák: a Hubble által készített képeken jól látszott, hogy valami nem stimmel az optikával.

A képek ugyan élesebbek voltak a földi távcsővel készült felvételekhez képest, tisztaságuk mégis jóval elmaradt a remélttől. Csakhamar aztán kiderült, hogy a főtükröt nem az előírt alakúra polírozták, és hiába formálták minden addiginál precízebben, tíz nanométeres hibahatárral, a széleinél mégis mintegy kétezer-kétszáz nanométeres eltérés volt. A teleszkóp ettől függetlenül bizonyos mértékig használható volt, a fotók szélei viszont fókuszálatlanra sikerültek. Jelen helyzetben ráadásul elsődleges feladatát, a távoli objektumok részletes megfigyelését sem tudta teljesíteni.

A hatalmas alkatrész cseréje pedig egyenesen lehetetlennek tűnt.

A megoldást végül az 1993-as, első karbantartó misszió jelentette: két kisebb tükör segítségével korrigálták a hibás felületre eső fényt a megfelelő élesség garantálására. Ami az anyagiakat illeti, az eredeti négyszáz millió dolláros becsléshez képest mire a Hubble pályára állt, a költségek már a 4,7 milliárd dollárt is meghaladták, 2010-ig a projekt pedig további tíz milliárd dollárt felemésztett. Az évtizedek során aztán egyre modernebb és kifinomultabb eszközökkel bővítették a továbbra is szolgálatot teljesítő távcsövet, amelynek használatát ma is bárki kérvényezheti a NASA-nál, noha a rendkívül nagy felbontású képek tudományos elemzéséhez csak amerikai intézmények kaphatnak anyagi támogatást.

Ehhez képest a versengés így is elképesztő, és csupán a kérvényezők nagyjából egyötöde kap lehetőséget a Hubble használatára.

(Fotó: Pixabay, NASA)