Így látja a haditechnika fejlődését egy mesterlövész
2020 / 10 / 10 / perei.dora
Így látja a haditechnika fejlődését egy mesterlövész
Anthony Swofford, az amerikai tengerészgyalogság hajdani tizedesének nem ismeretlen a háború: nagyapja a második világ-, édesapja a vietnámi háború harcosa volt, az ifjú Anthony pedig már tizennyolc évesen a tengerészgyalogságnál szolgált, majd két évvel később, 1991-ben Rijádba került, az öbölháború kitörésére. Miután hazatért, teljesen elzárkózott minden, a háborús hősök tiszteletére rendezett esemény elől, mivel szerette volna mihamarabb elfelejteni a történteket. Visszatérni a mindennapokba azonban távolról sem volt egyszerű: poszttraumás stressz szindrómája lett, az első civil munkahelyét, egy bankot pedig munkába állása után alig néhány hónappal kirabolták.

Az irodalom jelentette számára a megnyugvást, egyben új küldetését: először egy irodalmi folyóirat főszerkesztője lett, majd lediplomázott kreatív írásból az Iowai Egyetemen, 2003-ban pedig megjelent a Jarhead (Bőrnyakúak) című könyve, amelyben saját katonai tapasztalatait mesélte néhol szatirikus hangvételben, de leginkább a maga véres valójában. (A mű alapján 2006-ban Oscar-díjas film készült Sam Mendes rendezésében.) A néhai mesterlövész azonban nem tűnt el a köztudatból, az MIT Technology Review-ban például nemrég részletesen kifejtette, hogyan látja a haditechnika fejlődését, és szerinte milyen veszélyeket rejt a drónokkal vívott háború. Swofford nem sokat teketóriázik, rögtön azzal indítja mondanivalóját, hogy hogyan formálta át teljesen gondolkodását tíz hónapos kiképzése, majd hogyan vált a háborús konfliktusok függőjévé. Elmondása szerint a háborúba küldött katonák úgy örülnek az új fejlesztésű fegyvereknek, mint gyerekek az új játékoknak:

amikor a Sivatagi pajzs hadművelet előtt átvették vadonatúj .50-es kaliberű Barrett puskáikat, kezük valósággal remegett az izgalomtól.

A mesterlövészek az új fegyverekkel az átlagoshoz képest háromszor távolabbról, akár másfél kilométerről is egyszerűen eltalálták céljaikat a gyakorlatok közben, és bár a genfi egyezmények értelmében emberre nem lőhettek velük, csak az ellenséges járművek megállítására használhatták az eszközöket, Swofford szerint azonban a tiltás csak fokozta a katonák vérszomját: a cikkben egy olyan álmát is elmeséli, amelyben egy iraki konvojt látott, és kilométeres távolságból lőtte ki az autók sofőrjeit, egyiket a másik után.

Mindennek közel harminc éve, és a gyilkoláshoz szükséges távolság a technológiai fejlődés miatt exponenciálisan tovább nőtt. Swofford szerint ennek ára nem kevesebb, mint a háború résztvevőinek lelke. Ahogy fogalmazott, manapság sokan hiszik, hogy felesleges fiatal katonáknak mesterlövészpuskát adni: a legnagyobb fegyverkezési verseny a laboratóriumokban, a kutatók között zajlik, hogy elnyerjék a DARPA (az amerikai védelmi minisztérium kutatásokért felelős részlegének) aktuális pályázatát a legújabb haditechnikai megoldások fejlesztésére, amik

szinte teljesen kivonják a gyilkolásból az embert, megszabadítva így a katonákat a morális dilemmától és a háborús sebektől.

A startupok eladják a mesterséges intelligencia vezérlésű, vagy éppen robotkatonákkal vívott okosháború mítoszát. A kutatóközpontokban, ahol a legújabb és legtisztább gyilkolási módszereket fejlesztik, valójában nem a háborúzás erkölcsösségéről, hanem a győzelem technológiájáról folytatnak párbeszédet. Azonban ha a könnyű háborúzás mellé tesszük voksunkat, búcsút inthetünk az ország lelkének. Swofford szerint Amerikának elég lehetősége volt megtanulni az elmúlt évtizedekben, hogy az al-Kaidahoz vagy ISIS-hez hasonló csoportokkal szemben hasztalan a haditechnikai fölény, ha az ellenség mesterien rejtőzködik. „Szinte lehetetlen kiszúrni őket, attól függetlenül, hogy hány milliárd dollárt költünk felderítő műholdakra és drónokra. Többnyire a szerencsének köszönhetően találunk rájuk, vagy ha lefizettük a helyieket" - magyarázza. Hozzátette: nem a haditechnika fejlődésében, azaz a drónokban vagy az okoslövedékekben látja a problémát, hanem a belőlük fakadó gondolkodásmóddal.

"A gyilkolás távolságának növelésével az erkölcsi felelősség is távolabbinak tűnik."

Swofford szerint a modern háborúk több civil áldozatot szednek, mint ahány katona elesik, vagyis a morális távolságtartásra építő haditechnika elsősorban még több civil életét fenyegeti. Gondoljunk csak arra, mennyivel kényelmesebb a képernyő előtt emberéletekről dönteni, mint a csatatéren, nonstop erkölcsi nyomás alatt, elesett bajtársak között bujkálva. Swofford úgy látja, hogy az úgynevezett kevesebb áldozattal járó modern háborús technológiákból egyedül a politikusok és a vállalatok profitálnak, és hazugság, hogy a technológia segíthet megelőzni vagy humánusabbá tenni a harcokat.

(Fotó: Pixabay)

Ha tetszett ez a cikk, kövess minket a Facebookon is!


Rakéta az Instagramon is!
Kövesd be, később jól jársz majd!
Először vagy itt? Ez itt a Rakéta!
Olvasd el főszerkesztőnk beköszönőjét, mire számíthatsz tőlünk!
Ezek is érdekelhetnek

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.