A jelenkor csillagászatának szerintem három igazán fontos kérdésre kell választ adnia a következő negyed évszázadban: Léteznek-e odakint lakott bolygók más csillagok körül, azaz mi a helyzet a földönkívüli élettel? Mi az a rejtélyes szubsztancia, aminek a természetéről semmit nem tudunk, de mindenhol látjuk a gravitációs hatásait és emiatt évtizedekkel ezelőtt sötét anyagnak neveztük el? Pontosan mi okozza azt, hogy a világegyetem tágulása időben gyorsul, ami olyan, mintha valami furcsa energia - fantázianevén sötét energia - negatív nyomással szétfújná az univerzumot, és közvetett hatásain kívül semmit nem tudunk róla? A kozmológiai kérdéseket most félretéve az alábbiakban az élet keresése kapcsán várható fejleményeket járom körbe.
Az emberiség régi vágya megérteni a végtelent és önmagunk égi képmásaira rábukkanni. Tapasztalataim szerint legtöbb ember hisz abban, hogy nem lehet a Föld az egyetlen élő bolygó az egész világegyetemben, amire a leggyakoribb érv, hogy százmilliárdnyi galaxisban egyenként százmilliárdnyi csillag létezik, körülöttük százmilliárdszor százmilliárdnyi bolygó, egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen máshol is élet. Empirikus tudósként ez az érv nem hat meg, mert jelenleg semmit nem tudunk az élet kialakulási valószínűségéről - abszolút elképzelhető, hogy annyira kicsi eséllyel jön létre élő az élettelenből, hogy akár az egész belátott univerzumban mi vagyunk egyedül. Valójában mindaddig a sötétben tapogatózunk, amíg nem találunk legalább egy égitestet a Földön kívül, ahol egyértelműen biológiai aktivitás jelei láthatóak.
2022 óta a James Webb-űrtávcső a terület leghatékonyabb eszköze, a legígéretesebb kutatás pedig a más csillagok körül keringő bolygók légkörének vizsgálata. Amikor egy bolygó látszólag áthalad a központi csillagának korongja előtt, légkörén átszűrődik a csillag fénye és pontos mérésekkel felvehető a bolygó atmoszférájának színképe, ami elárulja a pontos kémiai összetételét. A 25 év fejlesztéssel és 12 milliárd dollár elköltésével megépült Webb egyik fontos ígérete, hogy ezzel a módszerrel képes lesz kimutatni olyan bolygólégköröket Földhöz hasonló méretű kőzetbolygókon, melyek összetétele a földiéhez hasonló lesz - ez azért fontos, mert az általunk is beszívott levegőt alkotó gázok keverékét a földi biológiai aktivitás állította be a ma tapasztalható arányúra.
Három évvel a Webb tudományos működésének elindulása után még a kitűzött cél közelében sem járunk. Jupiterhez hasonló gázóriások légköri összetételét akár több száz fényév távolságban is képesek vagyunk már tanulmányozni, de a Föld-méretű planéták színképelemzése keményebb diónak bizonyult a kezdetben rendkívül optimista várakozásokhoz képest. Jelenleg kb. 6000 exobolygót ismerünk, ezek közül egy-két tucat emlékeztet saját Földünkre. Óhatatlanul a következtetés, hogy drasztikusan növelni kell a tanulmányozható bolygók mintáját, illetve még érzékenyebb eszközökre lesz szükség.
Jó hír, hogy a következő bő másfél évtizedben ilyen eszközök sora fog hadrendben állni. Az Európai Űrügynökség PLATO űrtávcsöve várhatóan 2027-ben elindul és exobolygók tízezreinek felfedezését várjuk tőle a 2030-as évek közepére. 2031-32 körül az Ariel lesz Európa következő lépése, ami egy dedikált exobolygó-színképelemző űrtávcső lesz és célja ezer exobolygó légkörének kémiai összetételét meghatározni. Pont, mint a Webb, de nem néhány, hanem sok száz, akár ezer bolygóra, úgy kőzetbolygókra, mint gázóriásokra. Ennek a két műszernek az eredményei 2040 körülre fognak összeállni, így a tudományban megszokott viták időigényével kb. 2050-re kiforrhatnak egész érdekes eredmények.
Természetesen a világ többi részén is intenzív kutatások várhatók. Jelenleg 2040-re becsülhető Amerika következő generációs űrteleszkópjának pályára állítása, ez lesz a Habitable Worlds Observatory (HWO). Ez egy olyan 6-8 méteres tükrös távcső lesz, amely több szempontból is a Webb utódjaként a néhány tíz fényévre lévő (azaz csillagászati értelemben közeli) csillagok körül az ún. lakhatósági zónában keringő bolygók közvetlen képalkotását és színképelemzését fogja elvégezni. Reményeink szerint az oxigén, ózon, metán, dinitrogén-oxid és hasonló, itt a Földön az életfolyamatok révén beállított gyakoriságú gázok egyértelmű kimutatásával már világos válaszokat kaphatunk a hozzánk hasonló bolygókon hozzánk hasonló élet létezésének esélyéről. Szintén amerikai terv (a magyar származású Apai Dániel asztrofizikus vezető szerepével) a Nautilus Array, ami 8 méteres űrtávcsövek koordinált működésű flottáját szeretné az űrbe juttatni, kőzetbolygók légkörében az oxigén kimutatására koncentrálva. A projekt jelenlegi korai fázisa miatt ennek is inkább csak 2050-re lehetnek valódi eredményei.
Két szempontot érdemes még az exobolygókutatáson túl is figyelembe venni. Itt a Naprendszerben a Mars ma valószínűleg élettelen bolygó, a jelek viszont szaporodnak múltbéli biológiai aktivitás létezése mellett. A fejlett földi laboratóriumokba marsi kőzetminták visszajuttatása nagyon részletes elemzés céljára a 2030-as évek közepénél hamarabb biztosan nem valósul meg - akkor viszont komoly áttörések várhatóak. A Jupiter Europa holdja pedig óriási ígéret: az egybefüggő jégburokkal borított bolygóholdon kb. 100 kilométeres mélységig óriási folyékony "vízóceán" található, amelyben a hőmérsékleti, nyomás- és fényviszonyok nagyjából olyanok, mint a Csendes-óceán fenekén, ahol extremofil élőlények boldogan élnek, halnak, szaporodnak. 2030-ban érkezik meg a Jupiterhez a Europa Clipper űrszonda, amelynek célja feltérképezni az Europa felszínét és beazonosítani azokat a leszállásra alkalmas helyeket, ahol esélyes lehet egy újabb szondával befúrni a jég alá és megvizsgálni jelenleg is aktív élet esetleges létezésének jeleit. Ez az újabb szonda lesz a Europa Lander, ami 2040 környékére akár ki is mutathatja a Földtől függetlenül kialakult életet itt, a Naprendszerben.
Mindent egybevetve 2050-re szerintem nem esélytelen jóslat, hogy találunk életet máshol. De miért érdekes ez, és hogyan illeszkednek ezek a kutatások a globális kihívásokhoz? Teljesen egyértelmű, hogy az emberiség előtt álló legnagyobb kihívás a Föld bolygó lakható égitestként történő megőrzése, a globális klímaváltozáshoz való adaptáció és a társadalmi problémák békés megoldása. Ha találunk is máshol életet, az nem lesz B-terv a Földünkre. Amit mi csillagászok megadhatunk az emberiségnek, az önmagunk kozmikus beágyazottságának a megértése. Ha még 2050-ben is csak keresgéljük az esetleges élet nyomait máshol, akkor bizony lehetséges, hogy sajnos mi vagyunk egyedül és létezésünk csodaszámba menő véletlenek eredménye, amit még inkább feladatunk megőrizni önmagunknak és a világegyetemnek. Ha pedig rányitjuk az ajtót egy földönkívüli élettől zsizsegő univerzumra, és kiderül, hogy az élet valójában mindenütt felüti a fejét, ahol alkalmasak a körülmények, akkor a következő lépés az értelmes civilizációk kutatása és az azokkal való kapcsolatfelvételről egy globális egyetértéssel övezett döntés lehet - utána pedig végrehajtani az abból származó feladatokat. Azt a történetet viszont már gyermekeink és unokáink fogják megírni.
Mindannyiunkon múlik, hogy milyen lesz a jövő. Fenntarthatóbb, emberibb és inspirálóbb lehet – ha közös energiánkkal, együtt álmodjuk és építjük nap mint nap. Ez a gondolat inspirálta, hogy az E.ON, a jövő energiahálózatának építője, támogassa ezen cikk megjelenését.
