A Zombikat szinte mindenki ismeri, noha fizikailag nem vesznek körül minket félig elbomlott tetemek, amelyek mindenekfelett az agyunkra vágynak, de a popkultúrában a zombik kifejezetten gyakori szereplők, a The Walking Dead fikciós sorozatától, a Truth Behind Zombies dokumentumfilmjén át a Z világháborúig, a lista nagyon-nagyon hosszúra nyúlik.
Néhány nagyvárosban “zombisétákat” tartanak, melyeken az emberek beöltöznek élő halottnak és órákon át botorkálnak a város utcáin, de van “zombivadászat” és “zombifutás” is, ahol zombiknak maszkírozott, kifestett színészek üldözik őket. A szó köznyelvi változatban is megjelent, ha „zombinak érezzük magunkat”, azt jelenti, hogy kialvatlanok, vagy csak nagyon fáradtak, dezorientáltak vagyunk, nem működik túl jól az...khm...agyunk.
A zombik persze nem mostanában jelentek meg, mindig is a folklór részei voltak, az eredeti zombi mítosz Haitiról és Afrikából származik. A zombik tulajdonképpen félelmeink megtestesítői, keveredik bennük a túlnépesedett városok tömegiszonya, a haláltól az apátiától, az elbutulástól való félelmünk.
A halottaktól talán mindig is félt kicsit az ember, noha a különböző történelmi korokban más és más okokból kifolyólag. A régészek néha szokatlan sírokat találnak, melyekben az eltemetett halott maradványai ellentmondani látszanak az adott időszak és kultúra jellemző szokásainak.
Ezeket összefoglaló néven "deviáns temetkezéseknek" hívják, és számos válfajuk ismert, a lefejezett testektől a furcsa testhelyzetekig, sőt, az élve eltemetésekig.
A szokatlan temetkezések okai között szereplő élve eltemetést például Angliában alkalmazták annak idején, olyan kivégzési módszerként, mellyel azokat sújtották, "akik zsidókkal vagy zsidó asszonyokkal vannak kapcsolatban, akik bestialitást követnek el és szodomiták". Más esetekben, a test csontjait szándékosan összetörték vagy karót vezettek át a szíven, attól tartva, hogy a halottak valamilyen módon visszatérhetnek.
A PLOS ONE folyóiratban közölt tanulmány egy speciális esettel foglalkozik a sok különböző deviáns temetkezés közül, mely a középkortól egészen a kora újkorig egyre gyakoribbá vált a német ajkú Európában. Ebben a speciális esetben a testeket arccal lefelé helyezték a sírba.
A kutatás során a berni egyetem Igazságügyi Orvostudományi Intézetének antropológusai Németországban és Ausztriában 95 arccal lefelé fordított temetést vizsgáltak meg 60 régészeti lelőhelyről, földrajzi eloszlás, datálás, temetkezési jellemzők, testhelyzet, életkor és nem szerinti bontásban. Megállapították, hogy az idő előrehaladtával megváltozott az arccal lefelé fordított temetkezések módja és a holttest lefelé fordítása mögötti okok.
A kutatók rájöttek, hogy a középkor folyamán a maradványok egy részét valószínűleg az elhunyt kérésére temették el ebben a szokatlan testhelyzetben.
Néhány maradványon az anyagi jólét jeleit azonosították, vagy a templomkertekben vagy kápolnákban olyan kedvező helyeken találták meg őket, ami arra utalt, hogy az Isten előtti alázat jeleként helyezhették el őket arccal lefelé.
A frankok királya, III. (Kis) Pipin (I. Nagy Károly frank császár atyja), korának egyik leghatalmasabb uralkodója volt, mégis úgy döntött, hogy arccal lefelé temessék el, hogy engesztelést nyerhessen apja, Martell Károly, a Karoling ház névadójának bűneiért.
Később a középkorban és a kora újkorban, az 1300-as és 1400-as évek körül az arccal lefelé fordított temetkezések száma növekedni kezdett, miközben a sírok helyszínei távolodni kezdtek a kedvező temetkezési helyektől, bár még mindig a felszentelt területeken belül.
A kutatók szerint bár az arccal lefelé fordított temetkezések büntetésre utalhatnak, az a tény, hogy a sírkertekben került rájuk sor arra utal, hogy ez talán mégsem volt így, vagy a bűnök nem voltak elegendően nagyok ahhoz, hogy megtagadják tőlük a templomkerti temetést.
A növekedés ugyanakkor egybeesett a “visszajárók”, az “élőholtak” meséinek népszerűségével, különösen a nachzehrer, egyfajta vámpír felbukkanásával a német folklórban. A nachzehrerről azt hitték, hogy ezek a halottak, önmagukból és másokból is táplálkoznak.
"A Nachzehrerek felfalják saját testüket, beleértve a temetési leplüket is, és közben hangosan csámcsognak" - írják a tanulmány szerzői. "A dolog a járványos betegségekkel is összefüggésben állt, valahányszor egy közösség tagjai ugyanabban a betegségben haltak meg, abból a személyből vált Nachzehrer, aki elsőként hunyt el."
Ekkortájt, a 14. és 17. század között érkeztek a nagy pestisjárványok, és más betegségek is jellemzőek voltak Európában. A járványok számának és méretének növekedése magyarázhatja az arccal lefelé fordított temetkezések számának növekedését, mivel az emberek gyakrabban szembesültek a test bomlásának folyamatával, sőt, bomló testek hevertek mindenütt, fokozva a haláltól való félelmüket.
"A késő középkorban a járványos megbetegedések, a pestis, később a tífusz, a szifilisz és a kolera gyors terjedése növelte a halottaktól való félelmet. Az emberek féltek a fertőzéstől, és féltek a nagy mennyiségben megjelenő holttestekkel előálló teendőktől is.
Az “újraéledő holttestek” benyomásához minden bizonnyal hozzájárulhatott a testek lebomlása során fellépő mozgások, rángások és hanghatások megtapasztalása"- írják a szerzők.
Mikor már tombolt a pestisjárvány, a kutatók kevés példát találtak arra, hogy arccal lefelé temették volna el az embereket, ami arra utalhat, hogy ezt a módszert csak a járvány kitörésének babonás elhárítási kísérleteként használhatták. Ha ez nem sikerült és a betegség mégis elterjedt, mát nem kísérleteztek ily módon a megállításával.
Az arccal lefelé fordított temetkezéseknek persze más okai is lehetnek, és a kutatók a National Geographic-ban megjelentek szerint tovább akarják vizsgálni az ilyen módon eltemetett embereket, bevonva a DNS elemzés technológiáját is, hogy kiderüljön, a maradványok hordozzák-e a pestis jeleit, vagy akad-e egyéb olyan nyom, ami alternatív magyarázat felé mutathat.
(Forrás: PlosOne Képek: Berni Egyetem, Unsplash, Pixabay)