A Szövetségi Nyomozóiroda már 2008-ban írt arról az "új jelenségről", ami swattolásként vált ismertté. Az elkövető kinéz magának egy áldozatot, vagy véletlenszerűen, vagy azért, mert valamilyen problémája van vele, majd egy helyinek tűnő telefonszámról felhívja a rendőrséget, hogy az illető házában bomba van, túszejtés vagy gyilkosság történt. A rendőrség riasztja a kommandósokat; ezeknek az amerikai nevéből, a SWAT-ból (Special Weapons and Tactics, vagyis Különleges Fegyverek és Taktikák) született a swattolás fogalma. Az áldozat, aki otthon épp füvet nyír, tévézik, vagy nyugodtan olvasgat az ágyában, egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a fél utcáját lezárták, és tucatnyi, állig felfegyverzett kommandós szegezi rá a fegyverét, azt üvöltve, hogy azonnal mutassa meg, hogy hol vannak a túszok.

2018-ban a Wired-ben Brendan I. Koerner írt részletesen egy Tyler Barriss nevű férfiról, akinek a története rávilágít, hogy kik is lehetnek azok a swattolók. Barrissről eleinte az derült ki, hogy országszerte csinált telefonos bombariadókat azért, hogy a barátai, akikkel együtt játszott online a Halo-val, megússzanak egy tanítási napot, de kétszer miatta kellett kiüríteni egy dallasi Call Of Duty bajnokság helyszínét is. Ahogy a cikk írja, Barriss maga is áldozatául esett a swattolásnak, innen jött az ötlet, hogy ő maga is kipróbálja a dolgot: egy STPeach nevű, közel egymillió twitch követővel rendelkező lányt is veszélybe sodort így, majd később 10-50 dollárért elkezdte szolgáltatásként árulni azt, hogy másokra ráküldi a kommandósokat. Egyszer megkereste őt valaki, hogy a Call of Duty csapattársára ijesszen rá, mert az véletlenül lelőtte őt játék közben, és így buktak másfél dollárt. Amikor Barriss elkezdett rászállni az áldozatra, az még a címét is megadta neki, csak hogy provokálja. A címen a riasztott rendőrök persze nem őt, hanem egy Andrew Finch nevű férfit találtak.

Akit megöltek, mielőtt kiderülhetett volna, hogy az egész egy rossz vicc.

A New York Times cikke, ami az Instagram-vezető Mosseri esetéről számolt be, azt állítja, hogy ugyan nincsenek részletes statisztikák a swattolásról, de az esetek gyakoribbak lettek Seattle-ben és San Francisco környékén, ahol sok tech vállalat vezetői élnek, hiszen a döntéseik sokszor akkora felháborodást keltenek a felhasználóik körében, hogy könnyen akad néhány ember, aki hajlandó egy ilyen őrültséggel megpróbálni bosszút állni. A folyamatot csak segíti az online zaklatásnak egy eggyel kevésbé veszélyesnek tűnő, de szintén rendkívül rizikós formája,

a doxing.

Amikor valakit doxolnak, akkor a rosszakarói nyilvánosságra hozzák a nevét, a címét, a telefonszámát, vagy a rokonai hasonló adatait, hogy megfélemlítsék. Az ötlet persze nem az internettel jött létre, csak sokkal elterjedtebb lett: a Rolling Stone szerint már a kilencvenes években is előfordult, hogy abortuszt végző orvosokat így fenyegettek meg az Egyesült Államokban. Azzal, hogy online az információ gyorsabban terjed, és a forrás könnyebben marad névtelen, már sokkal kisebb a kockázat az elkövető számára,

ő csak kiteszi a vélt vagy valós rosszakarójának az elérhetőségeit, aztán a követői majd csak csinálnak vele valamit.

A doxing és a swatting megoldása azért nehéz, mert az internet egy alapvető tulajdonsága, alapvető előnye miatt létezhetnek, ez pedig a névtelenség. Bombariadók se lettek volna általános iskolás korunkban, ha nem lettek volna telefonfülkék, amelyekből gyakorlatilag lenyomozhatatlanul telefonálhatott boldog-boldogtalan: azok is, akik otthonról nem merték felhívni a lelki segélyvonalat vagy a titkos szerelmüket, meg azok is, akik nem akartak témazárót írni. A doxinghoz elég egyetlen olyan szolgáltatás, ahol gyorsan lehet névtelenül fiókot nyitni. A swattinghoz elég egy olyan szolgáltató, amelynél könnyen lehet regionális hívásokat intézni, anélkül, hogy naplóznák azokat. És ahogyan az újra fellángolt, titkosítás körüli vitában, itt sem egyértelmű, hogy érdemes-e valamiről lemondani, ami millióknak, milliárdoknak segít, ugyanakkor keveseket komoly veszélybe tud sodorni.

(Fotó: Pixabay, Wikimedia Commons)