A csillagászok továbbá kiemelték, hogy csak a mi univerzumunk, pontosabban a Tejútrendszer széle egy tucat hasonló szupermasszív fekete lyukat rejthet. Ahogy pedig kifelé haladunk, úgy ez a szám a több ezret is megközelítheti.
A hasonló objektumok naptömege egyébként elérheti a több milliót is,
szerepüket tekintve pedig mondhatni egyfajta hálóként szolgálnak a körülöttük elterülő gázok és porok, valamint bolygók és csillagok számára. A kutatók szerint az anyagról mindenekelőtt azt érdemes tudni, hogy keringésének mozgási sebessége hirtelen felgyorsul a szupermasszív fekete lyukak körül, emellett felforrósodik, kibocsátást okoz, ami által energiát biztosít a fekete lyuknak.
Az Angelo Ricarte, a Harvard-Smithsonian Asztrofizikai Központ munkatársa által vezette kutatócsoport szerint általánosságban az a jellemző, hogy a szupermasszív fekete lyukak tömegüknél fogva az adott galaxis közepén foglalnak helyet, ám kivételes esetekben (ilyen például a galaxisok összeolvadása), kiválhatnak az univerzumból.
Megfigyelésük még pontosabb számszerűsítéséhez Ricartek lefuttattak egy olyan szimulációt, melyre előzetesen feltelepítették a fekete lyukak viselkedését jellemző szabályokat. Számításaik során kiderült, hogy az univerzum születésekor (nagyjából 13,7-11,7 milliárd évvel ezelőtt) a csillagközi 'karambolok' során
annyi égitest keletkezhetett, hogy mennyiségileg meghaladták a galaxisok közepén elhelyezkedő szupermasszív fekete lyukakét.
Bár a kutatók szerint az igazsághoz hozzátartozik, hogy később az egymagukban keringő objektumok egy részét ismét beolvasztotta a galaxis, miután azok 'találkoztak' más szupermasszív fekete lyukakkal, ám ettől függetlenül még biztosan rengeteg vándorló égitest maradt. A csapat ezért a jövőben olyan metódusok azonosításával kíván foglalkozni, amelyek lehetővé teszik az egyedül keringő objektumok felkutatását.
(Fotó: Unsplash/Jacob_Granneman)