A nagyjából a 15. század elejétől a 19. század közepéig tartó, úgynevezett Kis jégkorszak a természetes klímaváltozás klasszikus példája. A Kis jégkorszak a nevének megfelelően a hőmérséklet csökkenésének relatíve rövid periódusa, ami viszont több területet – Európát, Észak-Amerikát, Oroszországot, Kínát, friss kutatások szerint pedig az Északi-sarkot is érintette. Ezen időszak alatt is akadt azonban példa jelentős klímaingadozásra, például az 1570-1630 és 1675-1715 közötti évek rendkívüli hidegeket hoztak. Általánosságban elmondható azonban, hogy a Kis jégkorszak alatt gyakoriak voltak a hosszú, sivár telek és a hideg, rendkívül csapadékos nyarak.

Európában ez az időszak terméskieséshez, éhínségekhez, valamint járványokhoz vezetett, melyek milliók nyomorát és halálát okozták. A periódusra jellemző, hogy a 17. és a 19. század közepén a hirtelen előretörő gleccserek az Alpokban teljes falvakat romboltak le, Hollandiában pedig rendszeresen befagytak a csatornák, Londonban pedig a befagyott Temzén többször is megtartották az Éves fagypiacot. Ez utóbbiról és az író, Charles Dickens kapcsolatáról, valamint az eszményinek gondolt, fehér karácsony ideájának a kialakulásáról korábban mi is cikkeztünk (lent).

Nagyon ritkán esik karácsonykor a hó, mégis a fehér karácsony szerintünk az igazi – mégis miért? Túlzott elvárasainkat az oly ritka fehér karácsony iránt két dolog táplálja: az egyik a kis jégkorszak, a másik pedig Charles Dickens.

A Kis jégkorszakot a Középkori melegkorszak (más nevén a Középkori klímaoptimum) előzte meg, a kérdés tehát, hogy mi okozta peródusban tapasztalható leűlést? A meglepő válasz pedig úgy tűnik, hogy éppen a melegedés. Erre a következtetésre a kutatók az észak-atlanti vízfelszín hőmérsékletének 3000 éves rekonstrukciója alapján jutottak, mivel egy igen érdekes anomáliát vettek észre az 1300-as évek végén – ekkor szinte csettintésre, mindössze 20 év alatt váltott át az addigi meleg a Kis jégkorszak elejének fagyos körülményeire. A tudósok azt is felfedezték, hogy az 1300-as évek végén a meleg víz abnormálisan erős északi irányú átáramlása zajlott, amely 1380 körül érte el a csúcsot. Ennek eredményeként a Grönlandtól délre és az Északi-tengerre eső vizek a szokásosnál sokkal melegebbek lettek.

Normális esetben a trópusokról mindig meleg víz kerül át a sarkvidékre. Ez egy jól ismert folyamat, az úgynevezett atlanti meridionális áramlási rendszer (Atlantic Meridional Overturning Circulation/AMOC), amely olyan, mint egy globális szállítószalag: a trópusokról származó meleg víz Észak-Európa partjai mentén folyik észak felé, és amikor magasabb szélességi fokokra ér, és hidegebb sarkvidéki vizekkel találkozik, hőt veszít, sűrűbbé válik, amitől az óceán fenekére süllyed.

Az 1300-as évek végén viszont az AMOC jelentősen megerősödött, ami azt jelentette, hogy a szokásosnál jóval több meleg víz áramlott észak felé, ami viszont gyors sarkvidéki jégvesztést okozott. Az 1300-as évek végén és az 1400-as évek első néhány évtizede során hatalmas mennyiségű jég áradt ki az Atlanti-óceán északi részébe, ami nemcsak lehűtötte az észak-atlanti vizeket, hanem felhígította azok sósságát is, ami végül az AMOC összeomlását okozta. Ez az összeomlás váltott ki aztán jelentős lehűlést.

Hogy pontosan megértsék az AMOC összeomlásához vezető eseménysort, a kutatók egy jelenkori példát hívtak segítségül: az 1960-as és 1980-as évek között szintén az AMOC gyors erősödését tapasztaltuk, ami viszont összefüggésbe hozható a Grönland feletti légkör tartósan magas nyomásával. A kutatók szerint ugyanez a légköri helyzet közvetlenül a Kis jégkorszak előtt is bekövetkezhetett. Kérdés viszont, hogy mi indíthatta el ezt a tartósan magas nyomású eseményt az 1380-as években?

A választ végül a fákban találták meg: a fagyűrűkben megőrzött radiokarbon izotópok elemzésével ugyanis felfedezték, hogy az 1300-as évek végén szokatlanul magas naptevékenység zajlott. Az ilyen naptevékenység pedig általában magas légköri nyomáshoz vezet Grönland felett. Mindehhez hozzáadódik, hogy a megelőző időszakban kevesebb vulkánkitörés történt a Földön, ami azt jelenti, hogy kevesebb hamu keringett a levegőben. A „tisztább” légkör miatt pedig a bolygó jobban reagált a napenergia-kibocsátás változásaira.

Mindez nagyon érdekes önmagában is, de aktuálisan az is felmerül, hogy ez az esemény hasonló okok miatt bekövetkezhet-e akár most is, a klímaváltozás időszakában. Az AMOC rendszer esetleges összeomlásáról korábban mi is írtunk, ami viszont a hasonló okokat illeti, azzal kapcsolatban a kutatók elmondták, hogy a globális felmelegedés miatt ma már sokkal kevesebb a sarkvidéki tengeri jég, így nem valószínű egy, az 1400-as évek elejéhez hasonló esemény.

Ettől függetlenül nem árt figyelnünk a Beaufort-tenger ( a Jeges-tenger Alaszkától északra található része) édesvíz felhalmozódását, amely 40%-kal nőtt az elmúlt két évtizedben. Emellett az is igaz, hogy az elmúlt évtizedben sokkal gyakoribbak voltak a tartósan magas nyomású időszakok Grönland felett nyáron, és ez tehát a rekordmértékű jégolvadás egyik oka. Összességében azért nagy a bizonytalanság a kérdésben, mert az éghajlati modellek sem teljesen pontosak, így előfordulhat, hogy alábecsüljük a jégtakaró jövőbeli olvadását, miközben a valóságban több édesvíz juthat az Atlanti-óceán északi részébe, ami pedig az AMOC gyengüléséhez vagy összeomlásához vezethet.

(Fotó: Flickr/SBA73)