A viktoriánus kori büntetőrendszer még a felnőttek számára is kemény volt: az ítélet a korbácsolástól kezdve a bebörtönzésig terjedt, beleértve a gyerekeket is. A kiskorúakból álló bűnbandák tagjaival különösen kegyetlenül bántak, sokakat már nyolc évesen börtönbe zártak. (1847-ig egyforma törvények vonatkoztak a gyerekekre és felnőttekre.) A kiskorú zsebtolvajok élete sem volt kevésbé veszélyes. Őket többnyire felnőttek képezték ki arra, hogy ellopják a gazdagok értékeit, cserébe viszont semmit sem kaptak, ráadásul düledező kunyhókban kellett élniük. A fiatalkori bűnözés viszonylag rövid idő alatt hatalmas problémává nőtte ki magát, annak ellenére, hogy a gyerekek többsége napi szinten az életéért küzdött.
A viktoriánus kori London rendőrsége naponta fogott el és állított elő kiskorú bűnözőket, kiknek átlagéletkora mindössze nyolc év volt. Büntetésként többnyire köveket kellett törniük a börtön udvarán, vagy hosszú órákra tiprómalomba zárták őket. A büntetés kiszabásánál ráadásul nem tettek különbséget kislányok és kisfiúk között. James Scullion például mindössze tizenhárom éves volt, amikor ruhalopásért elítélték. A fiú magassága meg sem közelítette egy tizenhárom éves gyerek magasságát, emellett súlyosan alultáplált volt. Miután letöltötte börtönbüntetését, az állam javítóintézetbe dugta.
A zsebtolvajlás az egyik legnépszerűbb 'hivatás' volt, amit a gyerekek űztek. Egyesek önállóan dolgoztak, mások bandákba verődve vették el a gazdagok értéktárgyait. Egyesek még fel is vágtak társaik előtt azzal, hogy profi zsebtolvajok: feljegyzések szerint egy fiatal árva egy alakalommal azt nyilatkozta egy újságírónak, hogy
a lopás a legmerészebb dolog, amit egy fiú tehet.
A bűnbandák mögött gyakran felnőttek álltak, akik megtanították nekik a 'szakma' csínját-bínját, majd a gyerekek által begyűjtött tárgyakat továbbadták a feketepiacon. Talán nem meglepő, hogy amíg előbbiek nem sok hasznot húztak a rablásból, addig a felnőttek gyakran csak azért alkalmaztak komplett bűnbandákat, hogy móresre tanítsák ellenségeiket. A kiképzők között akadtak hírhedt személyek is, köztük Thomas Duggin, tolvajkiképző, aki a nyomornegyedek fiúbandáit irányította. De említhetnénk Ikey Solomont is, aki többszöri letartóztatás ellenére sem hagyott fel a fiúk trénerezésével. Vagy ott van Charles King, aki olyan remek munkát végzett, hogy az egyik tizenhárom éves növendéke hetente több mint száz fontot lopott. A kiképzők neve a rendőrségi jelentésekben ugyanakkor csak elvétve szerepel, a gyerekek ugyanis legtöbbször nem merték kiadni a nevüket, helyette egyedül viselték tetteik következményét.
A tizenkilencedik század elején terjedt el a trend, hogy az elszegényedetteket és a fiatalkorú bűnbandák tagjait düledező házakba helyezték, ami az állapotokat tekintve nem sokban különbözött a hajléktalan létformától. Az itt élőknek viszont nem volt más választásuk. A rendőrség egyenesen a 'bűn bölcsődéjének' nevezete ezeket az építményeket, egy 1837-es akta leírása szerint pedig egy szemtanú egy alkalommal arról számolt be, hogy az egyik ilyen házban húsz fiú és tíz lány (mindannyian tizenhat éven aluliak) élt összezárva. A gyerekek 'gazdája', vagyis a tréner jellemzően nem élt velük.
Ahogy fentebb írtuk, a fiatalkorú bűnbandákon kívül a gyerekmunka is problémásnak számított: gyerekek ezrei dolgoztak bányákban, gyárakban, gyakran borzasztó körülmények között. Általánosságban véve azt mondhatjuk, hogy a brit gyerekek tízévesen álltak munkába, de megesett, hogy még nem töltötték be ezt az életkort, amikor dolgozni kényszerültek. A gyárakról szóló 1878-as törvény tiltotta be a tíz éven aluliak alkalmazását, az 1880-as oktatási rendelet pedig minden tíz év alatti gyermeket tankötelesnek nyilvánított. Noha ezek a lépések egyértelműen sokat számítottak,
a gyerekek továbbra is kiszolgáltatottak voltak munkáltatóik kegyetlenkedéseinek.
James Greenwood újságíró az ezernyolcszázas években riportot készített az egyik helyi bűnbanda fiatal tagjaival: kiderült, hogy ők afféle modern Robin Hoodként tekintettek magukra, akik szerint a valódi gonoszokat a gazdagok között kell keresni, akik mindent maguknak akarnak, és elnézik, hogy mások csupán morzsákon tengődnek.
Mivel az ezernyolcszázas évek elején még nem léteztek külön a kiskorúakra vonatkozó jogszabályok, ezért mindenki ugyanazon elbírálás alá tartozott. 1801 és 1836 között bizonyos Old Bailey bíró százhárom, tizennégy éven aluli gyermeket ítélt halálra. Többségüket azonban mégsem akasztották fel, 1847-ben pedig életbe lépett az a törvény, ami kimondta a fiatalkorúak bíróságának megalapítását. Ugyan a halált megúszták, az 1830-as évekig azonban körülbelül ötezer, tíz éven aluli gyereket Ausztráliába szállítottak, ahol vagy börtön várt rájuk, vagy életük végéig dolgoztatták őket.
kép
(Fotó: Getty Images Hungary)