Majdhogynem minden mentális eredetű betegségnek ez volt a gyógymódja, hiszen csökkentette az agyi nyomást, de a lehetséges mellékhatások sora olyan hosszú, hogy napestig sorolhatnánk, ezért inkább neki sem fogunk. Legyen elég annyi, hogy a halál is köztük van. Az orvosok ennek ellenére hosszú évekig előszeretettel alkalmazták, illetve kísérleteztek úgy állatokon, mint embereken. Utóbbiak többnyire elmegyógyintézetben kezelt betegek voltak.

Kezdjük is rögtön Gottlieb Burckhardttal, egy svájci elmegyógyintézet doktorával, aki nagy rajongója volt Friedrich Golz elmeorvos munkásságának. Golz úgy nyugtatott le kutyákat, hogy bizonyos agyrészeket kioperált belőlük, 1892-ben pedig Burckhardt is elhatározta, hogy hat betegén végrehajt egy hasonló eljárást. A feljegyzések szerint a páciensek a műtét előtt nyugtalanok voltak, és gyakran hallucináltak. A doktor abban látta a megoldást, ha eltávolít egy darabot az agykéregből. Az esetet négyen élték túl, ám azt már nem tudni, hogy ezek után milyen életet éltek.

A homloklebeny sebészeti eltávolításának módszerét Egas Moniz portugál neurológus dolgozta ki, akit a szakma ezért még orvosi Nobel-díjjal is jutalmazott 1949-ben. Moniz úgy 'segített' skizofréniával küzdő páciensein, hogy jégcsákányt tett a páciens szeme sarkához, egy jól irányzott kalapácsütéssel áttörte a koponyacsontot, majd a csákány forgatásával szétroncsolta a homloklebeny és az agy többi része közötti összeköttetést. Egyes források szerint még

alkoholt is öntött az agyba az agyszövetek maradéktalan elpusztítása érdekében.

A morbid sebészeti beavatkozás népszerűsége több okra is visszavezethető: a Vice cikke szerint a második világháború kezdetén több mint négyszázezer embert kezeltek elmegyógyintézetben. A huszadik század elején az emberiség tudása még igencsak hiányos volt a mentális betegségeket illetően, ahogy antidepresszánsok sem léteztek, ezért könnyebb volt egyszerűen bezárni az embereket, és lobotómiával 'orvosolni' a skizofréniát, depressziót és viselkedési zavarokat.

Az 1940-es években az USA-szerte mintegy negyvenezer embernél végrehajtották a lobotómiát: csak 1949-ben ötezret, ami akkoriban óriási aránynak számított. Egyszerre érdekes és morbid, hogy a műtétet állítólag a tizenkét éves Howard Dullyn is végrehajtották alvajárás miatt, illetve azért, mert esténként nem szeretett időben lefeküdni. Hogy mennyire népszerű volt a módszer, azt bizonyítja továbbá az is, hogy még Juan Perón argentin elnök feleségén, Evitán és John F. Kennedy tanulási zavarokkal küszködő nővérén is elvégezték. Az már mellékes volt, hogy a betegek nagy része élete végéig vegetatív állapotban maradt. A műtétet Walter Freeman népszerűsítette lelkesen szerte a világon, akinél állítólag megesett, hogy egy nap alatt húsz beteget is megműtött. Karrierje során durván négyezer esetet hajtott végre, ebből kétezer-kilencszázat jégcsákánnyal. Az utolsó eset 1967-ben

a páciens halálával végződött, miután Freeman véletlenül átütött egy eret az agyban.

Már önmagában az is szörnyű, hogy orvosok voltaképp önként és dalolva élő zombivá változtattak embereket, talán a legdurvábbak mégis azok az esetek, amit a páciensek heves tiltakozásuk ellenére történtek. Egy részről ott volt az a közel kétezer második világháborús veterán, akiknél hazatérésük után kialakult poszttraumás stressz vagy PTSD (persze akkor még nem tudták, hogy erről van szó) miatt kellett elszenvedniük a lobotómiát. Közülük sokakat epilepsziás rohamok gyötörtek a műtétet után, elvesztették motorikus képességeiket, és/vagy amnéziásak lettek.

2005-ben egy bizonyos Jack El-Hai kiadott egy könyvet The Lobotomist: A Maverick Medical Genius and His Tragic Quest to Rid the World of Mental Illness (A Lobotomista: Egy független orvosi zseni tragikus küldetése, hogy megszabadítsa a világot a mentális betegségektől, szabad ford. a szerk.) címmel Freeman rögös élet- és karrierútjáról. Jack El-Hai kutatásai során rájött, hogy Freeman betegei között rengeteg nő és afro-amerikai származású személy volt. Az író szerint Freeman azért kísérletezett előszeretettel nőkön, mert úgy vélte,

majd a beavatkozást követően jobban 'funkcionálnak' otthoni ápolóként,

illetve a rehabilitáció idejét is rövidebbre becsülte a nőknél a férfiakhoz képest. Az afro-amerikai származású betegek pedig azért kerülhettek gyakrabban műtőasztalra, mert ők amúgy is népes családdal rendelkeznek, így bőven lehetett segítségük a felépülésnél. Az elgondolás természetesen ismét Freeman eszmefuttatását tükrözte. Kétség sem fér hozzá, hogy a mai egészségügyi rendszer bőven hagy maga után kívánnivalókat, de a fenti történetek után alighanem mindannyian hálásak lehetünk a modern kor vívmányaiért.

(Fotó: Getty Images Hungary)

További cikkek a témában:

Ahonnan senki sem került ki élve: Tiltott emberkísérletek a XX. században Josef Mengeléhez hasonló mészárosok nemcsak a náci Németországban léteztek; szinte nem volt olyan szeglete a világnak, ahol az orvosi etika és az emberi jogok ne sérültek volna a huszadik században.

A CIA tiltott kísérleteiben a fájdalom édes élvezetnek számított: A legtöbben túl sem élték A tiltott emberkísérletek egykor a CIA-től sem álltak távol: az MKUltra agykontroll program 1955 és 1973 között, teljes titoktartásban zajlott, miközben az LSD, a heroin, a morfin és több más drog hatékonyságát tesztelték rendszerint az érintettek beleegyezése nélkül.

Térképként tekintett az emberi arcra, és áramot vezetett betegeibe "Most pedig mosolyt kanyarintok az arcodra." Akár ez is lehetett volna Duchenne de Boulogne, a világhírű neurológus jelmondata, aki miközben a páciensei arcába tudományos célból áramot vezetett, fotózta őket.