Miért nem jártunk a Holdon közel fél évszázada?
2020 / 02 / 23 / Felkai Ádám
Miért nem jártunk a Holdon közel fél évszázada?
Nyilván mások is eltöprengenek, hogy miközben a farzsebünkben olyan készülékeket hordunk, melyek számítási kapacitása a múlt évezred végén is elképzelhetetlen lett volna, ám azokban az időkben mégis sikerült pár olyan történelmi, sorsfordító eredményt elérnie fajunknak, amelyekről korábban legfeljebb a mítoszok szóltak. Most viszont teljes a rádiócsend.

Megtaláltuk az antibiotikum formájában a hatásos ellenszert a leggyilkosabb betegségeket (pestis, kolera, szifilisz – hogy csak a legnagyobb celebritásokat említsük) kiváltó baktériumok ellen. A védőoltással szabályosan eltüntettünk gyilkos kórokat (amíg fajunk pár nem jó képességű tagja ezeket vissza nem hozta az ostobaságával). Megtanultunk egy sereg dolgot a minket körülvevő világról, fajunk kialakulásától kezdve egészen a maghasításig. Mindezek közül pedig talán nem a legfontosabb, de a leglátványosabb: embert küldtünk a Holdra.

Ám a történelmi esemény után alig néhány év telt el, és többé nem léptünk Földünk örök társának a felszínére. Miért?

Összességében nincs okunk az elégedetlenségre, a tudomány halad a maga útján, az ámulatból ámultba ejtő eredményekről mi is rendszeresen írunk. Azonban elképzelhető, hogy korunk, amint valószínűleg gazdasági és politikai berendezkedésében is, tudományos szempontból szintén átmeneti időszak. Most kulminálódnak azok az eredmények, amelyekből a jövő csodái megszületnek majd, és ezek minden bizonnyal ismét átalakítják majd fajunk életét.

A Holdra szállás azonban más tészta, hiszen ehhez minden adott lenne. A számítási kapacitásunk közelébe se érnek a hatvanas hetvenes évek egész termeket elfoglaló komputerei, egyre újabb és ellenállóbb anyagokat találunk fel. Akkor hirtelen miért vesztettük el az érdeklődésünk a Hold iránt?

Többféle válasz szokott ezzel kapcsolatban előkerülni. Például, hogy a Hold egy darab kő, nincs ott semmi, sőt már eleve felesleges volt odamenni. Mások úgy gondolják, hogy valójában nem is jártunk ott soha, a híres felvételeket Stanley Kubrick rendezte a CIA megrendelésére, és a cél az volt, hogy belekényszerítsék a Szovjetuniót az űrversenybe, és így lehetetlenítsék el azt gazdaságilag.

Valójában mindkét magyarázat mérgező, méghozzá azért, mert ahogy azt a Csillagok között című filmben is bemutatták: ezek a teóriák annak tünetei, és egyben okozói, hogy az emberiség elfelejtett hinni saját magában.

Hogy már a múlt forradalmi eredményei is közösségi oldalak által terjesztett, egyre jelentősebb tömegek által vallott összeesküvés-elméletek komposztjává silányodnak.

Zárójel: egyébként a NASA annyira megunta ezeket, hogy 2015-ben több mint 8000 nagy felbontású fotót tettek a Flickren közzé az Apollo küldetésekről – hadd keresgélje csak a nép a belógó mikrofont, vagy amit akar, az értelmesebbje pedig rácsodálkozhat az emberi teljesítőképesség és leleményesség határtalanságára és a mindenség csodás végtelenségére. Zárójel bezárva.

Na de csámpázzunk vissza az eredeti kérdéshez: miért nem jártunk a Holdon 1972 óta?

Kezdjük azzal, hogy miért jártunk ott egyáltalán!

Erre elég könnyű válaszolni: a második világháború után a kétpólusú világ vezető hatalmai, tehát a Szovjetunió és az Egyesült Államok sosem látott fegyverkezési versenybe kezdtek. A nukleáris fegyverek feltalálása pedig oda vezetett, hogy minden tényleges konfliktus példátlanul veszélyessé vált, végső soron a teljes civilizációt elpusztíthatta volna. Maradt tehát a nem konvencionális hadviselés, a lélektani taktikák és a proxy háborúk.

Persze az atombomba is csak addig fenyegető, ameddig elér, ezért volt szükség demonstrációra, hogy mégis kinek hosszabb a rakétájá(nak a hatótávolsága). Először mindkét hatalom az alacsony, Föld körüli pályákkal kísérletezett. Később viszont adódott a leglátványosabb cél: a Hold. Elvégre ha a Holdra elér a rakétánk, akkor bőven elér Moszkvába/Washingtonba, és ezt az adott nép is fel fogja fogni. Sőt ennél látványosabb demonstrációja annak, hogy bármikor kedvünkre elpusztíthatjuk a másikat, nem létezik.

A versenyben kezdetben a szovjetek vezettek: ők lőttek ki először műholdat, majd Gagarint az űrbe juttatták.  Idővel persze kétségbeesetten felzárkóztak az amerikaiak is. Ám mindennek ára volt: 1966-ra, mire az űrverseny csúcsra ért, a NASA költségvetése a teljes szövetségi költségvetés 4,4 százaléka volt. Amennyiben ez 2017-ben történik, az azt jelenti, hogy abban az évben az Űrügynökség 182 milliárd dollárból gazdálkodhatott volna a ténylegesen rendelkezésükre álló 19,5 milliárd dollár helyett.

Ha a kiadást az eszközök szempontjából nézzük, akkor egy űrhajó relatív ára 1982-ben a szövetségi költségvetés 0,75 százalékába került. 2000 körül viszont az ISS (Nemzetközi Űrállomás) az Egyesült Államokra háruló működtetése ennél olcsóbb volt. Magyarán ez utóbbi esetén a befektetés-nyereség viszonya mosolygósabb (bár nyilván kevésbé látványos) képet mutatott.

A költségvetés 4,4 százaléka jelentős összeg, nem elhanyagolható kiadás, és a politikusoknak idővel el kell számolniuk a választóik felé (jobb helyeken lagalábbis), hogy miért éppen erre a „drága kirándulásra” verték azt el. Persze segített a hidegháborús hisztéria, a rettegés a kommunista előrenyomulástól, illetve az egyik legkarizmatikusabb amerikai elnök meggyőző ereje sem ártott:

Ám mire az Apollo-11 sikerrel teljesítette a küldetését, a háttérben már kezdett fogyatkozni a gazdasági és politikai támogatás. A kaput végül az 1973-as olajválság tette be, ezután az űrkutatás is kénytelen volt húzni párat a nadrágszíjon.

Ennek megfelelően a NASA is inkább olcsóbb, ugyanakkor kevésbé látványos, tudományos missziókra kezdett fókuszálni. Ez alatt az első űrállomást, a Skylab-programot kellett érteni. Az űrhivatal másik célja a takarékosabb, modernebb űrhajók kifejlesztése volt. Ezzel párhuzamosan leállt a hatalmas Saturn V rakéták gyártása, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy kitörjünk a földi gravitációból.

A sosem használt Saturn V rakéták mára kiállítási darabok.

Ahogy tehát a NASA fókuszt váltott, szépen eltűnt a Holdra szálláshoz szükséges eszközpark és technológia.

Ugyanakkor az új űrhajók fejlesztése sem ment gondok nélkül. Az alapelképzelés szerint az űrhajókat újrafelhasználásra tervezték, hogy olcsóbbak legyenek azoknál, amiket az Apollo programokban használtak. Ugyanakkor ezek bonyolultabbak voltak korábbi társaiknál, és a költségek kezdtek ismét megszaladni.

1986-ban aztán felrobbant a Challenger, és mindenki meghalt a fedélzeten.

A tragédia eredményeképp az űrhajóprogram két és fél évig szünetelt. Miután pedig a NASA visszatért a fejlesztésekhez, lemaradásban volt a tervekkel, de még ekkor is csak apránként, óvatosan haladtak előre. 1990-ben pedig felbomlott a Szovjetunió, így az űrverseny a maradék kevés értelmét is elveszítette.

Ami pedig az oroszokat illeti: A szovjet N1 rakétát és az egész Holdprogramjukat homály fedi. Így azt sem tudni igazán, hogy miért maradtak ennyire le, és ők miért nem szálltak Holdra. (És miért nem lődöztek egymásra a Holdon asztronauták és kozmonauták egy titkos űrháború keretében.)

Manapság úgy tűnik, hogy nem egyetlen összetevő ítélte kudarcra az orosz Holdprogramot, hanem több tényező együttállása. Ezek közül a legfontosabb, hogy a politikai vezetés lényegében kényelmesen elüldögélt a babérjain a Szuptnyik-1 és Gagarin sikerei után: a sprintet megnyerték, azt pedig nem vették észre (talán nem is igazán érdekelte őket), hogy hosszútávfutásról van szó. Nem segített a szovjet űrprogram vezetői közti vetélkedés és széthúzás sem. Ráadásul a hadsereg sem lelkesedett igazán ezért az alapvetően civil programért, és a rakéták felett lényegében ők rendelkeztek.

A Szovjetunió bukása után az Orosz Szövetségi Űrügynökség természetesen csak sokkal kisebb költségvetéssel folytathatta és egy lényegében felesleges űrállomással, miközben továbbra is a hatvanas években fejlesztett Szojuz űrhajókat használták.

Ugyanakkor a NASA sem volt jobb formában.

Az amerikaiak mindig akartak űrállomást a kutatások miatt, de az űrhajóprogram annyi pénzt emésztett fel, hogy nem futotta rá. Ekkor pattant ki az ötlet, hogy ideje összefogni az egykori „ellenséggel”, az oroszokkal, illetve más országokkal, hogy szétdobják az anyagi terheket, és így készítsék el a Nemzetközi Űrállomást. Ezután az amerikai űrhajók építették az állomást, a Szojuz pedig a legénységet szállította.

Az ISS fedélzetén 2000 óta teljesítenek szolgálatot asztronauták és kozmonauták vegyesen, és a tervek szerint a legnagyobb eszköz, melyet eddig ember a világűrbe küldött, 2024-ig üzemben lesz.

Végső soron tehát bár látszólag eseménytelenül telt el fél évszázad, de egyrészt fontos eredmények születtek, másrészt egymással vetélkedő felek, akik háttértámogatásuk – ha áttételesen is – a tömegpusztító fegyvereknek köszönhették, kénytelenek voltak összefogni, és immár együtt kutatni a végtelent.

Ráadásul talán egy következő Holdra szállás sem várat sokáig magára, elvégre ez az Artemis program egyik célja (a másik pedig maga a Mars), amihez már keresik is az űrhajósokat.

(Kép: Flickr/NASA)


Kövesd a Rakétát a Facebookon is!
Kövess, üzenj, kommentelj a Rakéta Facebook oldalán!
Jól aludni – a legtermészetesebb dolog a világon vagy kifinomult művészet?
Az alvásterapeuta tippjei az alvás higiéniájáról. A fák közötti és a madárházban való alvásról – a legeredetibb alvóhelyekről. És mit csinál valójában egy alvásszakértő sommelier?
Ezek is érdekelhetnek
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.



This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.