A halál beálltát épp ezért a legtöbb civilizált helyen kizárólag orvos állapíthatja meg, illetve a kórházak is hoznak bizonyos óvintézkedéseket: például a frissen elhunytakat két órán át még az osztályon kell tartani, utána kerülhetnek csak át a patológiára.

Mindennek oka, hogy a halál nem igazán állapot, hanem folyamat. Annak megállapítása pedig, hogy egy adott szervezet hol is tart pontosan ebben a folyamatban, nem minden esetben olyan egyszerű.

Mindez végképp nehezen ment abban az időben, amikor az orvostudomány mindössze gyerekcipőben járt.

Az élve eltemetéstől való félelem, a tafofóbia, a kolerajárvány idején, a 18. és a 19. századokban ért tetőfokára. Mindebben nem kis része volt a korabeli szenzációhajhászásának, hiszen az újságok szívesen szállítottak élve eltemetett emberekről szóló zaftos kis sztorikat. Sőt az írók is boldogan nyúltak ehhez a hátborzongató és épp ezért: hálás témához. (Kapcsolódó klasszikusok például Poe novellái: Az Usher-ház vége és az Egy hordó Amontillado)

Képzeljük el tehát azt a rendkívül kényelmetlen helyzetet, hogy halálos ágyunkon jobblétre szenderülvén nem a túlvilág aranykapuja előtt ébredünk, hanem egy faládában. Ráadásul Beatrix Kiddo-val ellentétben minket nem ötvözött fel Pai Mei mester használható tudással a hasonló esetekre.

Kis előrelátással persze ez a baj is megelőzhető: a legegyszerűbb megoldás pedig a temetkezési helyünk, a koporsónk álhalálálló kialakítása.

A fenti gondolatsor végeredménye a történelem legendás bútordarabja, a biztonsági koporsó. Ez a fadoboz attól biztonságosabb hagyományos társánál, hogy lehetőséget teremt a bent fekvőnek arra, hogy az a külvilággal kommunikáljon.

Hasonlóval először Robert Robinson kísérletezett 1791-ben, Manchesterben. A koporsóba mozgatható üvegtáblát építettek az elhunyt arcának magasságában, így ha az adott esetben lélegzett volna, akkor az lecsapódik a táblán, amit kívülről is lehet látni. A felügyelettel pedig Robinson úr családja egy a célra rendszeresített őrt bízott meg.

Ez a koporsó inkább csak az elhunyt megnyugtatására szolgálhatott (természetesen még az életében, hisz utána minek), mivel több gyenge pontja is akadt: először is a frissiben feltámadt légzése akár túl gyenge is lehet ahhoz, hogy ez gőzként lecsapódjon, másrészt nem biztos, hogy az őr valóban elég lelkiismeretes, és alaposan megvizsgálja az üvegtáblát. Nem pedig egy közeli kocsmában üti el az idejét.

Amennyiben nem amúgy is hamvasztásban gondolkoznék, Robinson úr darabját biztosan nem választanám.

A történelem első, írásban is hitelesített biztonsági koporsóját Ferdinánd, Brunswick-Wolfenbüttel hercege építette a halála előtt, 1792-ben. A koporsó kielégített minden igényt: ablak eresztette be a fényt, csövön át áramlott be a friss levegő, és a fedőt sem szögelték le, hanem csak lezárták egy belülről is nyitható szerkezettel. Az elhunyt ruhájában, egy speciális zsebben pedig két kulcsot is elhelyeztek: egyet a koporsó említett zárjához, egyet a mauzóleum ajtajához.

Ferdinánd koporsója nagyjából kihozott mindent az ötletből, amit a korabeli viszonyok között ki lehetett. Két hibája mégis van: egyrészt, ha az el-mégsem-hunyt túl gyengén tér magához, akkor nem biztos, hogy képes lesz kulcsokkal vesződni, másrészt ez kizárólag azok esetén működik, akinek fussa mauzóleumra is. A nép egyszerű gyermeke fölé ugyanis nagy halom föld magasodik.

P.G. Pessler, egy német pap pedig éppen a fenti problémát kívánta orvosolni a biztonsági koporsó lakossági változatával. A derék atya 1798-ban olyan koporsóra tett javaslatot, amely egy csövön keresztül a templom harangjaihoz csatlakozik: amennyiben a halott feltámad poraiból, úgy elég csak megrángatnia egy zsinórt, és megkongatnia a harangot.

Amennyiben pedig épp nem délre jár az idő, nem ütött ki tűz, valamint tatár-török sem támad, mindenki rögtön tudja, hogy sietni kell ismét a temetőbe kihantolni valakit.

Természetesen az ötlet nem kivételezhető, pontosabban a kivitelezhetőség tökéletes ellentéte.

Pessler atya kollégája aztán ezt tovább finomhangolta azzal, hogy szerinte minden koporsóba egy kürtszerű alkalmatosságot kellene beszerelni, amelynek szélesebb szája a külvilágra nyílna. Ezután a helyi pap a kocogás után minden reggel beiktatná a programjába, hogy a temetőben végigszimatolja ezeket, és ahol nem csapja meg az orrát a jó kis hullaszag, ott elkezdhet gyanakodni.

Ez pedig, ha megvalósul, egész pontosan a második oka lett volna, amiért egész biztosan sosem, semmilyen körülmények között nem választom az egyházi pályát.

A harangos ötlet viszont idővel csengőre finomodott, és halott ujjaihoz kötött madzag, ami egy fenti csengőhöz vezet egész elterjedt megoldás lett. Sajnos azonban a bomlás során a test többször is helyzetet változtat, így a csengő olyankor is megszólalt, amikor nem kellett neki. Készséggel elismerem, hogy épp nincsenek a legjobb állapotban az idegeim, de talán nem én vagyok az egyedüli, aki számára a hasonló csilingelés csak tovább nehezítette volna a temetőlátogatás amúgy is kihívásos feladatát.

Az első biztonsági koporsót az Egyesült Államokban Franz Vester szabadalmaztatta 1868-ban. Vester úr bevetette a csengős megoldást, de a biztonság kedvéért egy létrát is elhelyezett a sírban, amivel nyilván komoly fejvakarást okoz majd az évszázadokkal későbbi korok régészeinek.

A legprofibban biztonsági koporsót Dr. Adolf Gutsmuth reklámozott. A mester többször is eltemettette magát a találmányában, de a biztonsági koporsó-marketing evolúciós fájának a legfelső ágára kétségtelenül 1822-ben hágott fel, amikor is több órát töltött a föld alatt, ami idő alatt derekasan beebédelt. A posztumusz menün egyebek között sör és levezetésként marcipán is szerepelt.

A voksom az egész felhozatalból az 1995-ös high-tech darabra esne, amelyet Fabrizio Caselli szabadalmaztatott. Ebben aztán akad minden, amire csak egy el nem múlt vágyhat a látszólagos elmúlást követően: riasztókészülék, távbeszélő rendszer, elemlámpa, lélegeztetőkészülék, sőt EKG és defibrillátor is.

Mégis, a biztonsági koporsók színes történek végére érkezvén nem szabad felednünk a tényt, hogy eddig egyetlen megbízható adat sincs arról, hogy bárki megmenekült volna a sír öleléséből ezen találmányok valamelyikének köszönhetően.

Ebből persze nem következik, hogy egy biztonsági koporsó sem működne: elképzelhető, hogy pusztán csak az eddigi felhasználók voltak túlságosan halottak a szolgáltatás igénybevételéhez.

(Kép: wikipedia, Pixabay)