Ha a patents.google szabadalmakat listázó oldalán beírjuk a keresőbe, hogy plastic bag, kis híján hetvenezer találatot kapunk. Úgy tűnik rengetegen érdeklődtek az elmúlt évek során a egyik legnépszerűbb, mindenki lakásában, táskájában, zsebében, vagy rosszabb esetben hasában ott rejtőző találmány iránt, ha pedig valakinek jó ötlete támad, hogy hogyan lehetne egy milliomodik módon is felhasználni a szállítóeszközt, az rögtön rohan a szabadalmi hivatalba még a versenytársak előtt levédetni az újítást. A sokezer bejegyzés között azonban meghúzódik egy, amely útjára indította a zacskók menetelését.

Bag with handle of weldable plastic material

Hegeszthető műanyagból készült táska fogóval. 1962. július tizedikén nyújtotta be a kérvényt a svéd Celloplast AB cég, a feltaláló pedig Sten Gustaf Thulin. Thulin nevéhez kötődik egy korábbi invenció is 1959-ből, azonban számunkra nem az az érdekes, hiszen az első ötlet meg nem tartalmazott kifejezetten a táskához forrasztott, illetve egy anyagból kialakított fogantyút, vagyis az még nem tekinthető egyértelműen a mai zacskó elődjének.

A “hegeszthető műanyagból készült táska fogóvalt” 1965-ben fogadta el végül a szabadalmi hivatal, ekkor indulhatott meg a gyártási folyamat.

Az eredeti leírás szerint, ami, tekintve a zacskó szerénynek tűnő kinézetét, meglepően hosszúra nyúlik, az ötlet lényege, hogy a műanyaghengert, aminek alapanyagául a polipropilént javasolják, kilapítják, alul összeforrasztják, felül pedig kialakítására kerül az integrált fogantyú. Az inventor állítása szerint a fogó különösen jó teherbíró képességgel bír a többrétegű szerkezetnek köszönhetően. Thulin csak egy volt azoknak a hosszú sorában, akik ekkoriban az újfajta szállítóeszköz tervével próbálkoztak, az, hogy pont az ő találmánya lett a legnépszerűbb, valószínűleg ennek a nagyon egyszerűen gyártható dizájnnak az eredménye.

A polietilén megszületése és megszületése

A “műanyag trikó” és későbbi követői nem véletlenül születtek pont a hatvanas években, a teherbíró képességüket ugyanis az az anyag adta, amelyet az ötvenes években fedeztek fel, pontosabban fedeztek fel újra. A polietilén először 1898-ban bukkant fel Hans von Pechmann német kémikus laboratóriumában véletlenül. Pechmann és kollégája igazából nem tervezték egy új anyag kutatását, de ha már a látókörükbe került, elnevezték polimetilénnek, majd elfeledkeztek róla, legalábbis a széleskörű használatára ekkor még nem került sor. 1933-ban aztán újfent, megintcsak véletlenül, felfedezésre került, ezúttal az angliai Imperial Chemical Industries gyárában. Michael Perrin fejlesztette tovább a fehér, viaszos matériát alacsony sűrűségű, iparilag is használható alapanyaggá és pont jókor, az ekkor induló világháborúban ugyanis, jó szigetelő képességét kihasználva, a radarok kábeleinek védelmére alkalmazták. A háború alatt szigorúan hadititoknak számított a készítési módja, de a negyvenes évek végén elkezdődhetett a kereskedelmi terjesztése.

A zacskó létrejöttéhez szükséges utolsó lépés a nagy sűrűségű polietilén (HDPE) feltalálása volt, mely Karl Zeiger érdeme.

A nagy sűrűség adta meg a táskáknak azt a szakítószilárdságot, teherbírást és tartósságot, mely lehetővé tette, hogy ne csak felvegyék a versenyt, hanem le is körözzék az addig használatos papírtáskákat, amelyek könnyen kiszakadtak a cipekedő emberek bosszúságára, valamint egyre inkább környezetszennyező hírébe keveredtek az előállítási módszer miatt, amely rengeteg fa és víz elpocsékolását igényli.

A műanyag a bolygó védelmében

Thulin eredeti terve a bolygó védelmének érdekeit szolgálta a “gonosz” papírral szemben, nemigen sejtette akkor még, hogy a következő évszázad híradásainak képei tele lesznek óceánokban libegő, szerencsétlen teknősök ezreinek vesztét okozó zacskók képeivel. “Az apám számára az ötlet, hogy ezeket egyszerűen félredobjuk, igazán bizarrnak hangzott volna. Mindig vitt magával egyet összehajtogatva a zsebében. Azt, amit manapság tanácsolnak nekünk, hogy vigyük vissza a zacskókat a boltba, ő magától értetődően csinálta a hetvenes és nyolcvanas években, mivel, miért ne tennénk?” - mesélte a feltaláló fia, Raoul Thulin.

Egy anyag környezetszennyező hatását két dologban kell keresni, az előállítási módszerekben és a felhasználási lehetőségekben. Minél többször lehet valamit újra alkalmazni, annál jobban képes kompenzálni az akár potenciálisan magasabb környezeti ártalommal járó gyártási folyamatokat. Az egyik legkörnyezetszennyezőbb anyag, ha kizárólag a létrehozásához szükséges lépéseket nézzük, az üveg. Kezdve a homoktól, melyet gyakran a folyókból vagy tengerfenékről szereznek, megbolygatva ezzel a helyi ökoszisztémát, egészen a szállításig, ami több kibocsátással jár a nagyobb súly miatt, az üveg előállítása nem éppen természetbarát. Azonban, ha egyszer megszületett, lényegében a végtelenségig újra felhasználható. Amíg el nem törjük. Ha pedig eltörtük, lehet reciklikálni, anélkül, hogy jelentősen gyengülne a minősége. A műanyag ezzel ellentétben könnyen használhatatlanná válik, reciklikálás során pedig veszít az ellenálló képességéből. Az emberi lustaság pedig szintén közrejátszik abban, hogy az egyszer használatos műanyagok mára a világ első számú ellenségévé váltak, hiszen az, hogy egyszer használunk valamit vagy többször, inkább a mi döntésünkön múlik, nem kőbe vésett szabály és nem is feltétlenül az anyag gyenge minőségének a következménye.

Az Egyesült Nemzetek 2018-as tanulmánya szerint a világ éves zacskó fogyasztása 1- 5 trillió darab, ami tíz milliót jelent percenként.

Érdekességként megemlítik azt is, hogy Dél-Afrikát olyannyira belepte az eldobált plasztik táskák özöne, hogy kinevezték őket az “új nemzeti virágnak”.

Ha Thulin nem is számított találmányának ilyen utóéletére, a mai zacskóhasználók már jól tudják, milyen következményekkel jár, ha egyszerűen elhajítják az eszközt, így érdemes felidézni a feltaláló eredeti tradícióját és, ha már mindenáron ragaszkodunk a zacskó használatához, legalább tartani maguknál egyet gondosan összehajtogatva a zsebünkben.

(Fotó: Pexels, Flickr/jedimentat, Flickr/zoetnet)