A temetők rövid története

Az, hogy a temetők története pontosan milyen régre tekint vissza, nem egyértelműen tisztázott, de a leletek bizonysága alapján elmondható, hogy a halottak eltemetésének szokása legalább 130 000-100 000 évvel ezelőtt kezdődött. Az archeológiai felfedezések szerint valamikor a középső paleolitikumban (250 000–35 000 évvel ezelőtt) az akkor élő neandervölgyi emberek és Homo sapiensek is barlangokban helyezték el elhunyt társaikat, gyakran használati tárgyakkal körbevéve. A világban, kulturális szokásoktól függően, sokféle eljárást alkalmaztak a holttestek kezelésére és a föld alá temetés nem mindenhol volt a preferált módszer, de a kellemetlen bomlási folyamatok szem elől való eltűnetésének egyik hatásos formáját jelentette az elhantolás.

A letelepedő emberek és a népességnövekedés miatt olyan konstans helyszínek iránt is igény alakult ki, ahol hosszú távra, nagyobb számban lehetett a halottakat elhelyezni és ahol lehetőség nyílt a róluk való megemlékezésre is. Mivel az élet és halál ciklusával, valamint a halál utáni élettel kapcsolatos kérdések és hagyományok is hivatalosan a vallások és a vallásokat képviselő szervezetek "hatáskörébe" tartoztak, ezért a megboldogultak végső nyugalomba helyezését is gyakran vallási rituálék kísérték és a sírkerteket különböző egyházak tartották fenn. Japánban például hatalmas buddhista sírkertek is találhatóak, annak ellenére, hogy az indiai eredetű hindu és buddhista felfogás szerint általában inkább elégetik a feleslegessé vált testet a benne lakozó szellem távozása után.

Európában a templomok köré épített sírkertek nagyrészt keresztény temetkezési helyek voltak, de a települések terjedése és a lakosság számának növekedése miatt ezeket a kis kerteket kinőtték a közösségek és sok helyen szükségessé vált a sokkal nagyobb és hosszú távon is fenntartható temetők létrehozása, amelyeket, többek között egészségügyi okokból, a városok külső kerületeiben vagy a városokon kívül alakítottak ki. Ezekbe a nagyobb méretű temetőkbe a díszes sírkövek, a szobrok, a virágok és fák által teremtett esztétikus és nyugodt környezet miatt az emberek közel sem csak a saját elhunyt rokonaik és ismerőseik látogatása érdekében jártak ki:

sokszor beszélgetés, sétálás, piknikezés céljával mentek vagy éppen vadászatokat, vásárokat és fogathajtó versenyeket rendeztek.

Az áhítatos csend kevésbé volt jellemző az akkori temetőkre, sokkal inkább nyílt, mindenki által látogatható parkoknak számítottak.

A legvégső állomás

Az egyik legkülönösebb, temetőkhöz kapcsolódó jelenség a 19. században Londonhoz kötődött, ahol 1854-ben külön vonatjáratot indítottak a halottak számára. A szolgáltatásra nem valamilyen groteszk hagyomány miatt volt szükség, hanem nagyon is praktikus okokból: a város a hirtelen népességrobbanás miatt hirtelen kinőtte a városi temetkezési helyeket és a járványok megelőzése érdekében kulcsfontosságú volt, hogy a holttesteket valahol el tudják helyezni. Az ügy rendezése érdekében az angliai Brookwoodban megnyitották a Brookwood Cemetery-t, más néven London Necropolist, ami 0,89 négyzetkilométeres kiterjedésével akkoriban a világ legnagyobb temetőjének számított. A helyszínt szándékosan jelölték ki Londontól távolabb, hogy a város későbbi növekedése se jelentsen akadályt és ne kelljen költöztetni a sírokat. A nagy távolság a két helyszín között (37 kilométer) viszont maga után vont egy újabb megoldandó problémát: valahogyan ki kellett juttatni a halottakat és a velük tartó élőket a temetőbe a temetkezés idejére, valamint a látogatókat is a hétköznapokon.

A megoldást egy speciális vonatjárat indításában látta meg a hely működtetéséért felelős London Necropolis & National Mausoleum Company.

A szerelvények sokáig minden nap jártak és szállították a Londonból Brookwoodba átköltöztetett holttesteket és az újonnan elhunyt személyeket is, akiket külön területen helyeztek végső nyugalomra a vallási hovatartozásuktól függően. Az osztályok és felekezetek szerinti elkülönítés már a vonaton elkezdődött: a kocsikban három osztályt határoztak meg a szegényebbeknek, a középosztálynak és a tehetősebbeknek és a szeparáció szabálya érvényes volt a koporsókban utazókra éppúgy, mint az élőkre.

A London Necropolis Railway 1854. novemberétől a második világháborúig működött, azonban egyre kevesebb forgalommal. Először a vasárnapi járatokat, majd a napi indulásokat szüntették be, a második világháború során pedig a holtak járatának karrierje végéhez ért és egy, a temetőhöz közeli waterloo-i állomást erő bombatalálat után, 1941 májusában leállították a vasutat. A vonatokra a 20. század második felétől kezdve már egyébként sem volt szüksége a lakosoknak, hiszen megnyíltak az autóutak, amelyek sokkal gyorsabban és könnyebben juttatták a látogatókat Brookwoodba.

Volt azonban egy szomorú következménye is a nekropolisz-járat megszüntetésének, ami a környékbeli lakókat érintette érzékenyen: bezárták a vasúti pubokat is, amelyekben addig bármely arra járót kiszolgálták, beleértve az időnként igen ittas állapotba kerülő temetkezési vállalkozókat is.

(Fotó: William Murph/Flickr, Wikimedia Commons, mphillips007/Getty Images)