Sokáig ódzkodtam a soundbaroktól. Féltem, hogy ostobának fogom érezni magam miattuk. Jó pár éve ugyanis az indokoltnál több időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, hogy melyik az a hi-fi megoldás, ami nem olyan drága, hogy az unokáim is a személyi kölcsöneimet törlesszék, de nem szól olyan gyatrán, mint a mindenkori tévém beépített hangszórói. Így aztán egészen jól elvagyok a közel tíz éve vásárolt, végtelen számú HDMI-csatlakozót befogadni képes házimozi erősítőmmel, és a hozzá tartozó hangfalpárral, illetve center hangfallal - de mindig, amikor kijön egy újabb agyondicsért soundbar, belém nyilall:

minden hiába volt? Az egészet le kéne cserélnem úgy, ahogy van?

Amikor a Sonostól megkaptuk arra a lehetőséget, hogy kipróbáljuk a Ray nevű új soundbarjukat, igyekeztem gyorsan lebeszélni magamat a kísérletről. Mantrázgattam, hogy akkora a tévénk, hogy tuti összetöröm, ha feljebb akarom állítani a talpait, hogy a tesztkészülék beférjen alájuk. Biztosan Lakáskultúra-főszerkesztőként vagy feng shui sarlatánként kell majd újra megtalálnom a nappali oltárának a megfelelő elrendezését. Aztán a végén még kiderül, hogy a jelenlegi hangrendszeremet leveri egy szem kütyü. De sajnos és szerencsére minden félelmem alaptalan volt.

A háromszáz eurós, itthon százhatezer forintos Ray telepítéséhez ugyanis nem kell külön költöztető brigád. Akár bringával is hazavihettem volna, ha eggyel bátrabb és kettővel ügyesebb lennék a Bubin. Az egész csak ötvenhat centi széles, tíz centi mély és hét centi magas, ezért az sem meglepő, hogy mindössze két kilót nyom. Az előre végigizgult lakberendezési horrorból így nem lett semmi: fogtam, és odaraktam a tévé elé. Igaz, egy centire belelóg a képbe, mint valami vízszintes iPhone-szigetke, avagy notch, de ha a mobilon meg tudtam szokni a konkáv formákat, akkor csak nem lesz vele bajom most sem. Inkább ez, mint a pillanat, amikor a fájdalomtól némán felsikítva nézem, ahogy ötvenöt hüvelyknyi OLED zuhan a padló felé, a forint értékével összhangban, az inflációval ellentétes irányban.

Tehát egy hete ott ücsörög a tévém előtt-alatt egy, a Sonostól megszokott minőségű, vagyis kimunkált, ízléses, diszkrét soundbar. Miután megérkezett, gyorsan elindítottam a legutóbbi Bond-filmet, viszonylag halkan, majd kimentem a konyhába. Ott is voltam egészen addig, amíg az épületet meg nem rázta a halott Bond-lány síremlékébe rejtett bomba. A Ray ugyanis olyan erővel szólalt meg, hogy gyorsan le kellett ellenőrizzem, hogy nem a régi, lényegesen nagyobb hangfalaimat hallom-e. De nem. Amikor véget ért a film, két gombnyomással átkapcsoltam zenét lejátszani, és az élmény ugyanez volt: hiába a kategóriához képest apró méret, bőven betölti a nappalit a hang. Ráadásul a meglévő, konyhai Sonos hangszóróimmal gyönyörű összhangban szól minden, követ a zene a lakás felében, ami nekem új, és egyáltalán nem rossz érzés. A harmadik, és talán legfontosabb dolog, amire kíváncsi voltam, hogy mennyivel jobb az élmény, mint a Sony A83J beépített, gyakorlatilag soha nem használt hangszóróival. Egy perc sem kellett hozzá, hogy kiderüljön: sokkal. Az akciófilmek még hagyján, de egy sima stand-up show is egy nagyságrenddel jobban él a Ray-en, mint a tévén keresztül. A gyártó emellett kiemeli, hogy a nagyobb, a hangot több irányba sugárzó, Dolby Atmos-képes soundbarokkal szemben a Ray simán elsüllyeszthető a tévészekrényben anélkül, hogy az ártana a hangzásának.

Apró kompromisszumok

Az egy hét próbálgatás alatt természetesen kiderültek kisebb-nagyobb problémák vagy hiányosságok, az első rögtön beüzemeléskor: mivel a Ray optikai kábelen keresztül csatlakozik a tévéhez, ezért ugyan nem foglal el egy HDMI-portot, és régebbi készülékekkel is el van, viszont ahhoz, hogy a tévé távirányítójával tudjuk vezérelni a hangerőt, a Sonos appban ezt be kell állítani néhány lépésben. Ezt én elfelejtettem megtenni, így úgy ugráltam a Ray tetején lévő gombokkal halkítani-hangosítani, mint kamaszkoromban, amikor a lakótelepen utolsóként nekünk még nyomógombos tévénk volt. Akinek nem infravörös technológiával működik a távirányítója, annak marad ez a megoldás, vagy a Sonos app hangerővezérlője, végső soron úgyis szinte mindenkinek a kezében a mobil, amikor tévézik. Emellett a széles, sztereó hangzás is tud hiányozni az embernek, ha korábban megszokta: még a tévé saját bénácska hangszórói is nagyobb színpadot vontak Louis CK köré, mint a Ray, ha megérdemli, ha nem.

Vagyis egyelőre nem kell magam ostobának éreznem, legalábbis Ray miatt. Hiába szól tisztán, hiába van a basszusa is rendben, azt nem tudja hozni, amit a tévé köré felhúzott bástyarendszer. Cserébe szép és diszkrét, azonnal csatlakozik a meglévő Sonos rendszerhez és bármilyen AirPlay készülékhez, élvezetesen szólnak rajta a zenék, a filmek és a játékok is. Egy hajszállal tehát megúsztam azt a szégyent, amikor az öregedő erősítőt és a hangfalakat fel kell tegyem a Jófogásra. Valószínűleg pontosan addig, amíg a Ray valamelyik nagytestvére, a Beam vagy az Arc nem kerül a háztartás közelébe.

(Fotó: Pőcze Balázs/Rakéta.hu)

Keresi a helyét - kipróbáltuk az első hordozható Sonos hangfalat, a Move-ot Először fejlesztett nem csak WiFi-n, de Bluetooth-szal is működő egységet a Sonos.