Gyógyultak siettek a betegek segítségére

J. Roswell Gallagher, egy pennsylvaniai magániskola orvosa 1934-ben eltért a megszokásoktól, és egy igen kockázatos megoldással próbálta megállítani a diákok közt egyre gyorsabban terjedő kanyarójárványt: vért vett egy súlyos kanyarófertőzésen átesett tanulótól, az ebből nyert vérplazmát pedig hatvankét másik, a legmagasabb fertőzésveszélynek kitett fiú vérébe fecskendezte.

A fiúk közül végül csak hárman betegedtek meg, és csupán enyhe tüneteket produkáltak.

Habár Gallagher módszere kétségkívül újdonság volt, az elv azonban nem. A legelső orvosi Nobel-díjat 1901-ben ugyanis éppen az az Emil von Behring kapta, aki kifejlesztette a gyermekekre különösen halálos diftéria ellenszerét. Behring a betegek immunrendszerét a kóron már átesett állatok véréből vett antitestekkel, közvetlen injekcióval erősítette meg.

Így működik a vérplazmás kezelés

Von Behring antitestes kezelése nem minősült vakcinának, az eljárás mégis az első sikeres példának számított; a gyógyult személyek plazmája ugyanis másképp viszonyul az immunrendszerhez, mint a védőoltások. Amikor vakcinát kapunk, immunrendszerünk maga kezdi meg az antitestek termelését, amelyekkel aztán a célba vett patogént a jövőben is sikeresen leküzdi. Ez az úgynevezett aktív immunitás jelensége. A felgyógyultak vérplazmája passzív immunitást nyújt, ami annyit tesz, hogy a szervezet nem állít elő saját antitesteket, helyette „kölcsönveszi” a betegségen átesett ember vagy állat által előállítottakat. Lényeges különbség, hogy a vérplazmás kezelés a vakcinával ellentétben nem ad életre szóló védelmet, a „kölcsönvett” antitestek mégis jelentősen lecsökkenthetik a felépüléshez szükséges időt, és különbséget jelenthetnek élet és halál között.

Felére redukálta a spanyolnátha halálos áldozatainak számát

Behring sikeres kísérlete után az orvosok hasonló próbálkozásokat tettek, hogy passzív immunitást hozzanak létre a kanyaróval, a gyermekbénulással vagy az influenzával szemben.

Az eljárás azonban az 1918-ban kitört spanyolnátha esetén hozott igazi áttörést, ugyanis a világjárvány idején a vérplazmás kezelésben részesült betegeknél felére csökkentette a halálozási arányt.

A módszer akkor bizonyult a leghatékonyabbnak, ha a páciens már a fertőzés korai szakaszában megkapta az antitesteket, mielőtt még saját immunrendszere túlreagálása miatt károsodtak volna létfontosságú szervei. 1930 után pedig már a kanyaró ellen is eredményesen alkalmazták a kezelést.

A koreai háborúban is hasznát vették

Az 1940-es és 1950-es években, az antibiotikumok és a vakcinák térnyerésével a vérplazmás kezelés lassacskán háttérbe szorult, ugyanakkor a koreai háború idején még sokak életét megmentette, miután ENSZ-csapatok ezrei fertőződtek meg az úgynevezett hantavírussal. Mivel az ismeretlen kór kezelésére semmilyen más mód nem létezett, a felépültek vérplazmáját felhasználva az orvosok számtalan életet megmentettek. Ami pedig az elmúlt évtizedeket illeti, a vérplazmás kezelés hatásosnak bizonyult a SARS, a MERS és az ebola ellen is, melyek mind új vírusok voltak, illetve azokat velük szemben természetes immunitással nem rendelkező közösségekben mutatták ki először, ahogy vakcina és antivirális kezelés sem létezett ellenük. De manapság is alkalmaznak vérplazmás kezelést, ugyanis ez az ebola gyógyításának egyik leghatékonyabb módja.

(Fotó: Wikimedia)