1941. szeptember 8.-ára teszik hivatalosan a Leningrád birtoklásáért folytatott véres csata kezdetét, mely egyike a világon valaha történt leghosszabb, legkegyetlenebb ostromoknak. A várost már lényegében a harcok kezdetének legelején lakhatatlanná tették a Luftwaffe támadásai, azonban a hárommilliós lakosságnak csak körülbelül a felét sikerült evakuálni. A várost bekerítették, Hitler november 8.-án pedig kijelentette: Leningrádnak éhen kell halnia. A lakosság küzdött a hideggel és az éhséggel.

Azonban a Vavilov Növényipari Kutatóintézet tudósai még ezekben a pokoli időkben is próbáltak felülemelkedni a nehézségeken és a jövő érdekeit szem előtt tartani.

A több mint kétszázötvenezer összegyűjtött növényi magmintával együtt bezárkóztak az épületbe, elbarikádozva az ajtókat, nem csak az ellenség, hanem a hamarosan megjelenő kiéhezett lakosság és patkányok ellen is védve az értékes gyűjteményt. Az ostrom végül nyolcszázhetvenkét napig tartott. Mire véget ért, a kutatók közül kilencen már nem voltak életben, éhenhaltak karnyújtásnyira a felhalmozott élelmiszer alapanyagoktól. A tény, hogy inkább a saját életüket áldozták fel, minthogy hozzáérjenek a mintákhoz, rámutat, hogy a szakemberek milyen életbevágóan fontosnak találták, és találják ma is a genetikai sokszínűség megőrzését, melyet a leningrádihoz hasonló intézményekben biztonságba helyezett minták gyűjtésével kívánnak megvalósítani.

Miközben a kutatók az épületben haldokoltak, még egy élet véget ért, tőlük ezerháromszáz kilométerre északnyugatra a Szaratov Börtönben szintén éhen halt az intézet névadója, Nikolai Vavilov.

Többek között kémkedéssel vádolták, de Gulágra kerülésének valódi oka a Liszenkóval, a “sztáragronómussal “ való ellentéte, melyet nem nézett jó szemmel a szovjet vezetés. Vavilov elképzelése szerint minden egyes növényfajnak megvan a maga eredeti kiindulópontja a világban, és a legjobb, a növény legértékesebb tulajdonságait őrző genetikai variációt ezeken a helyeken kell keresni: a búzáét a Közép-Keleten, a kávéét Etiópiában, a kukoricáét Közép-Amerikában. Az eredeti genotípusok megtartása azért olyan lényeges, mert ezek adják a legnagyobb ellenállóképességet a vírusokkal vagy betegségekkel szemben, valamint más előnyös jellemzők is megtalálhatóak bennük, melyeket a kifejezetten a terméshozamot célzó genetikai változtatások sokszor kipusztítanak. Vavilov beutazta az egész világot, hogy vizsgálatokat végezzen és ezek alapján állította fel az elméletét, miszerint nyolc ilyen, egymástól független mezőgazdasági “eredetközpont” létezik, ahol az adott terményt először kezdték termeszteni. Később a koncepción finomítottak az utána következő genetikus-generációk, de azóta is ez maradt a kiindulópontja az új fajták kitenyésztése során fellépő változások, illetve a genetikai változatosság megértésének.

Csakhogy, ha nem akarjuk, hogy az eredeti tulajdonságok elvesszenek, és a termények áldozatául essenek az ún. genetikai eróziónak, valamilyen módon meg kell őrizni őket a későbbi korok számára.

A kutató ezért belekezdett a felhalmozott hatalmas mennyiségű minta tárolására szolgáló génbank kialakításába, mely ekkor, az 1920-as években még újdonságnak számított, így nem volt bevett protokoll, amelyet a rendszerezés és tárolás során követni lehetett volna. Azóta már sok más ország sok más tudósa követte Vavilov példáját és a létrehozott magtárak lehetőséget adtak a tárolási módszerek tanulmányozására. Egy amerikai tudóstól, James Harringtontól származik a “száz szabálya”, mely szerint a levegő páratartalma és a Fahrenheitben megadott hőmérséklet összegének száznál kevesebbnek kell lennie ahhoz, hogy a minták öt évig eléljenek. Minél kevesebb a víztartalom és minél alacsonyabb a hőmérséklet, annál tovább lehet megőrizni károsodás nélkül a magokat, bár, mint mindenben, ebben is van bizonyos alsó határ, amit nem érdemes átlépni. Az Egyesült Nemzetek szakértői által kiadott hivatalos javaslat húsz százalékban határozza meg az ideális páratartalmat, és mínusz húsz celsiusfokban a hőmérsékletet, de a különféle növényfajták különféle bánásmódot igényelnek.

A 2007-ben, egy elhagyatott szigeten berendezett svalbardi létesítmény, hivatalos nevén (norvégul) Svalbard globale frøhvelv, vagyis Spitzbergák Nemzetközi Magbunker, becenevén Doomsday Vault, éppen ezért ideális helyszíne az értékes minták megőrzésének. A Norvégia legészakibb részén, gyéren lakott környéken megépített bunker az Északi-sarktól ezerkétszáz kilométerre fekszik, a permafroszt, valamint a földrengésmentes környezet és a térség katonai biztonságát garantáló nemzetközi egyezmények mind hozzájárulnak, hogy az intézmény ne csak költséghatékonyan, hanem előreláthatólag katasztrófák bekövetkezése nélkül sokáig üzemeltethető legyen. Míg a világ számos táján találhatóak magbankok, a svalbardinál jóval nagyobbak is, a többi mind a potenciális veszélynek kevésbé ellenálló, sérülékenyebb területen van elhelyezve, így a Doomsday Vault valójában kiérdemelte a nevét, ez szolgál a tartalékok tartalékául, vagyis ha bármilyen katasztrófa érné a bolygó többi létesítményét (mint például a végítélet), innen még mindig be lehetne szerezni a minták többségét az újrakezdéshez. Legalábbis ez volt az eredeti elgondolás. Azonban, amivel az épület tervezői nem számoltak, az a klímaváltozás és a permafroszt felolvadása.

2017 májusában a bejárati alagutat elárasztotta a heves esőzések és az olvadás kombinációjának köszönhetően létrejött árvíz, amit az Északi-sark extrém meleg időjárása okozott.

A szerencse a szerencsétlenségben az épület belsejében uralkodó, még ekkor is viszonylag alacsony hőmérséklet volt, amitől a víz megfagyott, mielőtt lejuthatott volna a gyűjteményhez. Az eset azonban ébresztőként szolgált az üzemeltetőknek. “Úgy terveztük, hogy emberi beavatkozás nélkül fog működni, de most a nap huszonnégy órájában figyeljük a bunkert” - nyilatkozta Hege Njaa Aschim, a norvég kormány képviselője. A magbunkerért felelős kormány ekkor nagyszabású rekonstrukcióba kezdett, vízhatlanították a száz méter hosszú alagutat, elvezető csatornákat alakítottak ki a hegyoldalon, és eltávolították az elektronikus eszközöket a bejárat közeléből, nehogy ezek is hozzájáruljanak az olvadáshoz a hőkibocsátásukkal. A problémát sikerült elhárítani, a minták azóta is biztonságban vannak.

“Megoldásokat kell találnunk. Ez egy nagyon nagy felelősség és mi nagyon komolyan vesszük. Az egész világért csináljuk.” - mondta Aschim.

Az eddig tárolt 983.524 magminta mellé pedig most februárban újabb hatvanezer került. Ez volt a 2008-as megnyitó óta eltelt idő legnagyobb egyszeri elhelyezése. Az ünnepi átadáson megjelenő norvég miniszterelnök, Erna Solberg elmondása szerint az esemény különösen időszerű volt, tekintetbe véve, hogy ezt az évet jelölték ki a határidőnek, mire az országoknak biztosítaniuk kell a terményeik genetikai diverzitását, hogy megvalósítható legyen az Egyesült Nemzetek vállalása, miszerint 2030-ra felszámolják a éhínséget a bolygón. Az eddigi lakók, mint például a Brazíliából érkezett hagyma vagy a Károly herceg rétjeiről származó vadvirágok, a több mint százötvenezer fajta búza és rizs, valamint a nyolcvanezer különböző zabminta mellé most megérkezett, többek között:

• a Cherokee indiánok kukoricája, amely a hagyományaik szerint szent növénynek számít. Ez az első eset, hogy észak-amerikai indián törzsek képviselői hoztak mintát a központba. A törzs régóta végzi a tradicionális terményeik gyűjtését, melyet a saját génbankjukban helyeznek el, de Svalbard jelenti számukra is a vészhelyzeti tartalékot. “Ha lecsap a területre egy nagyobb erejű tornádó, a növényeinket, melyeknek megőrzéséért olyan keményen dolgoztunk, elsöpörheti a szélroham egyetlen hulláma.” - mondta Pat Gwin, a nemzet környezeti forrásokért felelős igazgatója.
• Az Egyesült Királyság Kew Gardenének 27 vadnövénye, mind Károly herceg rezidenciájáról, köztük a vadrépa és ötféle orchidea.
• A Julius Kühn Intézet által Németországból hozott európai crab apple vagyis vadalma, a háziasított almák vad rokona (Malus sylvestris)

A Doomsday Vaultban azonban még sok növény számára jut hely, a sziklába vésett, száz méter mélyen fekvő bunker ugyanis három hatalmas, 9.5*27 méteres csarnokból áll, melyeknek mindegyikében másfél millió mag raktározására van lehetőség, ami azt jelenti, hogy a nyitás óta eltelt tizenkét évben még az egyik termet sem sikerült teljesen feltölteni. Kivenni pedig nemigen szoktak belőle, ami azt jelzi, hogy egyelőre nem történt olyan tragikus esemény, ami egy ország saját magtáraiban nagyobb kárt tett volna.

Egy kivétel volt csak eddig, 2015-ben a szíriai Száraz Területek Mezőgazdasági Kutató Központja (ICARDA) nyújtott be igénylést és meg is kapták a százharminc doboznyi mintát, amiből a polgárháború során megrongálódott aleppói magtár példányait pótolták.

Az ICARDA szakemberei még 2012-ben kezdték Norvégiába menekíteni a terményeket, mikor látták, hogy a háború kezd elfajulni, most pedig Libanonban és Marokkóban tartanak fenn pótlétesítményeket. Ahmed Amri, a genetikai forrásokért felelős igazgató szerint az aleppói épületről mindössze annyi információjuk van, hogy 2017-ig működött benne az elektromosság, amely a hűtőrendszert fenntartotta. Mostanra azonban a szír hadsereg kezébe került a terület, akik nem engedik a szakértőket a létesítmény közelébe. Ilyenkor mutatkozik meg igazán, hogy a Végítélet Magbunkere, drámai beceneve ellenére nem reklámfogás, hanem valóban hasznos kísérlet a genetikai sokszínűség fenntartására.

(Fotó: Flickr/froderamone)