Avi Loeb és Michael McLeod kutatók a preprint tanulmányukban arról írnak, hogy a Földbe csapódott az IM1 objektum sajátos tulajdonságai a közönséges csillagok körül keringő kőzetbolygók, különösen az M-törpék körüli árapály-hatásokkal magyarázhatók. Korábbi tanulmányok kimutatták, hogy a fehér törpecsillagok légkörében fémek találhatók, valószínűleg az árapály-erők miatt szétesett kőzetbolygók maradványai.

A jelenség mögött meghúzódó pontos folyamatok ismeretlenek, de a kutatók több valószínű forgatókönyvet is javasolnak. Nem zárható ki annak a lehetősége sem, hogy az IM1 egy másik civilizáció által gyártott technológiai objektum, további expedíciókat és elemzéseket terveznek az IM1 nagyobb darabjainak felkutatására és eredetének biztos megállapítására.

Az IM1-et Loeb és egy kollégája, Amir Siraj fedezték fel (ami nem járt mindenféle bürokratikus nehézség nélkül, mivel az objektumot az USA nukleáris fegyvereket ellenőrző rendszere észlelte), és ezután elhatározták, hogy kézre kerítik ezt a tárgyat, bármi is legyen az (pontosabban a szilánkjait) – már csak azért is, mert idegen technológiai vagy sem, egy csillagközi térből érkezett objektum tanulmányozása mindenképp érdekes feladat.

A Galileo Project expedíció lényege ennek megfelelően az volt, hogy egy franciaágy méretű mágnest eresztettek le az óceánba 1,3 fok déli, 147,6 fok keleti irányba attól a ponttól, ahol az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma szerint a meteorit becsapódhatott. Ez a helyszín körülbelül 300 km-re északra található Manus-szigettől a Bismarck-tengerben, a Csendes-óceán délnyugati részén. Sokan egyébként már azt kritizálták, hogy ez az elképzelés működőképes, vagyis, hogy ily módon lehet-e egyáltalán ezekre a szilánkokra sikeresen vadászni.

Loeb és kollégái azonban úgy gondolták, hogy mivel az IM1 rendkívül sok fémösszetevővel rendelkezik, így mágnessel sikeresen ki is halászható akár. A vizsgálathoz két helyről gyűjtöttek mintákat: az IM1 kiszámított becsapódási útvonaláról, és egy kontrollrégióból -- az előbbi útvonaltól távolabb. Minderről részletesebben és az akkori korai vizsgálatok eredményéről az alábbi cikkünkben írtunk:

A Galileo Project kutatói azt állítják, hogy valóban a csillagközi térből érkezett szilánkokat találtak az óceán mélyén Az előzetes vizsgálatok alapján a projekt sikerrel zárult, és az is elképzelhető, hogy “technológiai eszközből” származnak az óceán fenekén talált gömböcskék.

A korai analízisek azzal a megállapítással zárultak, hogy a gömbök egy részéről azok összetétele alapján feltételezhető, hogy valóban a csillagközi térből érkeztek. A legfrissebb fejleményekről, tehát az említett preprint tanulmányról Loeb nyilatkozott a Motherboardnak:

A The Astrophysical Journal-hoz publikálásra benyújtott tanulmány az IM1 legérdekesebb tulajdonságaival foglalkozik. Loeb és McLeod szerint ezek a jellemzők tehát magyarázhatóak az M-törpe csillagok körül rendkívül excentrikus pályákon keringő sziklás bolygók árapály-zavaraival. Ez a jelenség, amely a fekete lyukak “spagettizáló” sci-fi koncepciójára hasonlít, akkor fordul elő, amikor a kőzetbolygók túl közel merészkednek a fehér törpecsillagokhoz, ami a bolygók széteséséhez vezet. Következésképpen a fémlerakodásos kőzeteket vagy behúzza a csillag gravitációja, vagy nagy sebességgel kilökődik az űrbe. Noha az esemény mögött meghúzódó pontos folyamatok ismeretlenek, a tanulmány számos elfogadható forgatókönyvet kínál.

Végleges magyarázat az IM1 eredetére azonban továbbra sem adható. Loeb ugyanis hangsúlyozta, hogy az IM1 természetes vagy mesterséges eredetével kapcsolatban továbbra is akad bizonytalanság, mivel a ritka elemek, például a lantán és az urán jelenléte akár technológiai eredetre is utalhatnak. A tudós szerint tehát további kutatásokra lesz szükség, és ennek megfelelően a csapatával kilenc hónapon belül újabb expedíciót kísérelnek meg Csendes-óceánon, ismételten azon a helyen, ahol az IM1-et felfedezték. A cél az IM1 nagyobb töredékeinek felkutatása, amely már lehetővé tenné az átfogóbb elemzést.

(Kép: Medium/Avi Loeb)