Az 1899-es hágai konvenció értelmében elviekben tilos volt a vegyi fegyverek használata a harctereken, ám ahogy teltek múltak az évek, az első világháború vége pedig továbbra is távolinak tűnt, az ellenfelek a mérges gázokban látták a konfliktus lezárásának leghatásosabb, egyben leggyorsabb módját. Ugyanakkor nem a németek, hanem a franciák próbálkoztak először; ők ugyanis már 1914 augusztusában etil-brómacetát könnygázgránátokkal tüzeltek az előrenyomuló német egységekre. A hangsúly a próbálkozáson van, ugyanis a koncentráció hatástalannak bizonyult az ellenséges csapatokkal szemben. A fordulat 1915 januárjában történt, amikor a központi hatalmak xilil-bromiddal támadtak a keleti fronton az oroszok ellen. A cári haderő lényegében az időjárásnak köszönhette szerencséjét, a gáz tetemes része ugyanis megfagyott, így az akció 'mindössze' ezer emberéletet követelt.

Elbaltázott időzítés

1915 áprilisában patthelyzet alakult ki a nyugati fronton: a németek képtelenek voltak elérni a La Manche csatorna déli partját, az antant hadereje pedig nem tudták visszaverni támadóit. A németek ezért új stratégiával próbálták feloldani a francia védelmi vonalakat. Úgy döntöttek, hogy összesen ötezer-hétszáz hordó klórgázt állítanak a belgiumi Ypern városa közelében futó frontvonal mentén. Ezután pedig már csak a megfelelő pillanatra, azaz a kedvező széljárásra vártak.  1915. április 22-én a szél végre kegyes volt hozzájuk, és pont a nyugati irányba, a francia csapatok felé fújt. Valamivel hat óra előtt fogták magukat, megnyitották a hordókat, és kiengedték a halálos klórgázt. A franciáknak csakhamar feltűnt a balsejtelmesen gomolygó sárgászöld felhőréteg, ám mivel a vegyi fegyverek terén teljesen tapasztalatlanok voltak,  így a helyükön maradtak és kivártak. Tétovázásuk végül több ezer társuk halálával járt, hiszen mire észbe kaptak, már nem volt menekvés. Akiket utolért a végzet, előbb embertelenül köhögni kezdtek, majd kisvártatva fulladási rohamuk lett. A szerencsésebbek menekülőre fogták, hogy minél messzebb kerüljenek a gázfelhőtől. Az áldozatok azonban szörnyű halált haltak:

a vízzel heves reakcióba lépő klór sósavoldatként kicsapódott szemük nyálkahártyáján és a komplett látószervüket szétmarta.

Másoknál pedig a kicsapódott sósav felégette az orr nyálkahártyáját, ami tovább jutott a tüdőbe, és azt is szétmarta.

Tettük lavinát indított útjára

Becslések szerint a klórgáz mintegy hat-hét kilométeren teljesen beterítette a frontvonalat. A franciák közül ötezren azonnal meghaltak, több ezren pedig megvakultak vagy égési sérüléseket szereztek. Az események pozitív alakulása teljesen váratlanul érte a németeket, így kihasználni sem tudták erőfölényüket. Az a pár német katona ugyanis, aki megpróbált benyomulni a hadszíntérre, szintén megsérült, elvégre se gázálarcuk, se más egyéb védőfelszerelésük nem volt. Plusz mindehhez hozzá kell tenni, hogy a klórgáz megrekedt a lövészárkokban (mivel jóval nehezebb a levegőnél), így a németek előrenyomulása is halott ügy volt, a keletkezett útvonalat pedig hamarosan lezárták a helyszínre érkező antantcsapatok. A tragédia legrosszabb hozadékát mégis az a szimbolikus felhatalmazás jelentette, amit a szemben álló felek magukénak éreztek, és ezután lelkiismeret-furdalás nélkül fejlesztették, majd egymásra szabadították az egyre durvább vegyi fegyvereket. Számszerűsítve

csak az első világháborúban több mint százezer tonna mérges gázt bevetettek, amelynek közel harmincezer katona életét vesztette, mintegy félmillióan pedig maradandó károsodásokat szenvedtek.

(Fotó: Wikimedia)