Meglepő módon a fenti panaszos idézet nem egy napjainkban írt, hanem egy több mint ezeréves szövegből származik, amit Sei Shōnagon, japán szerző és udvarhölgy vetett pergamenre. A középkori japánok ugyanis több olyan válságot átéltek, amelyek tragédiákat és váratlan elhalálozásokat hoztak a népnek. Hōjōki című esszéjében például egy tizenharmadik századi szerző és költő, Kamo no Chōmei szemléletesen leírja a kiotói polgárok által elszenvedett fájdalmakat és szenvedéseket, miután katasztrófák egész sorozatát élték át a nagy tűzvészektől kezdve, a hurrikánokon és éhínségeken át egészen a földrengésekig és járványokig.

Nyugaton az életet veszélyeztető krízishelyzeteket gyakran a vallási hit kihívásainak tekintették - hogyan hihetnénk a mindenható, szerető istenben, ha ennyi fájdalom és szenvedés van a világon? Ez a zsidó-keresztény hagyomány hívei számára az ördög büntetését jelentette. A középkori gondolkodók Japánban is vallási oldalról szemlélték a válságokat, de perspektívájuk gyökeresen elkülönült a nyugatiétól. A járványok során bekövetkezett hirtelen és tragikus halálokat az impermanencia példájának tekintették, amely a szenvedés és belső-én mellett a létezés három jegyének egyike a buddhizmus szerint. Chōmei azt írja például, hogy a járványok közepette bekövetkezett halálok emlékeztették arra, hogy bizony halandó lények vagyunk, és mint ilyenek, a folyón lefolyó apró lebegő buborékokhoz hasonlítunk.

Remeték és partiarcok

Hogyan reagáltak a középkori japánok a katasztrófákra és a tragédiákra? Érdekes módon néhány válaszuk hasonló a COVID-19 válságra adott reakcióinkhoz. Chōmei remetévé vált, ami összehasonlítható a globális járvány során ajánlott karanténnal. Chōmei szerint ugyanis a békés élet legjobb módja az, ha távol tartjuk magunkat a potenciális veszélyektől és elszigetelten élünk. Ezért úgy döntött, egyszerű életet él egy apró, tíz négyzetméteres házban a hegyekben: "Lehet, hogy kicsi, de van egy ágy, ahol éjszaka nyugalomra hajthatom a fejem, és van egy hely, ahol nappal ülhetek. A remete rák otthonául csupán egy kis kagylót szeretne. Ahogy a halász is a vad partvonalat választja, mert félti az emberiséget. Én ugyanilyen vagyok.

Tudva, hogy mit tartogat számomra a világ, semmit sem kívánok tőle, és nem is üldözöm javait. Az egyetlen vágyam, hogy békében legyek, egyetlen örömöm, hogy gondok nélkül élek."

Ōtomo no Tabito, nyolcadik századi udvari nemes és költő szöges ellentéte volt Chōmeinak. Az ő válasza ugyanis a katasztrófákra és tragédiákra a vegytiszta hedonizmus volt. A mai ember szemével leginkább azokra emlékeztetett, akik szándékosan kerülik az elszigeteltséget és inkább bulikat rendeznek, szemernyi jelét sem mutatva a járványtól való félelemnek. Tabito egyik waka-verse így hangzik: "Az emberek végül úgyis mind meghalnak, és mivel ilyenek vagyunk, szórakozzunk, amíg ezen a világon tartózkodunk!" Szórakozás alatt Tabito az alkoholos italok élvezetét értette. (A fenti vers valójában egy tizenhárom, hasonló tartalmú verseskötet része.) Tabito hedonizmusát az anti-intellektualizmus egyik formájaként mutatja be: szerinte azok, akik keresik a bölcsességet, de nem isznak, csúnyák, és nem érdekli, hogy ő maga rovarként vagy madárként reinkarnálódik-e, amíg jelen életében kedvére szórakozhat.

Szorongás vagy szórakozás?

Noha a remeték és a hedonisták alapvetően egymástól teljesen különböző életet éltek, ennek ellenére mindkettő határozottan elfogadta az állandóság buddhista nézetét. A remeték úgy gondolták, hogy múlandó létünket a legjobban úgy tölthetik el, ha elszigeteléssel kiküszöbölik a felesleges gondokat - érdeklődésük nem az öröm növelésében, hanem az aggodalmak minimalizálásában rejlett. A hedonisták ezzel szemben úgy vélték, hogy az életet élvezi kell, így érdeklődésük nem a gondok minimalizálására, hanem az öröm maximalizálására irányult.

Melyik megközelítés dicséretesebb? Buddhista szempontból egyértelműen a remetelét, mert a buddhizmus arra tanítja híveit, hogy mondjanak le minden világi gondról.

Azzal, hogy elszakadnak a civilizációtól, a remeték elérhetik a belső egyensúlyt, vagyis az érzelmi zavaroktól mentes, tökéletes mentális állapotot,

és ezáltal haladhatnak tovább a nirvána felé vezető úton. A hedonizmus viszont nem dicséretes, mivel az csak fokozza világi gondjainkat. A hedonisták nem érhetik el a nirvánát, mert önmagukat elkábítva (vagyis folytonos örömöket hajszolva) próbálják elfelejteni a múlandóságot. Ettől függetlenül az önelszigetelésnek is megvannak a maga hiányosságai. Saigyō Hōshi, tizenkettedik századi költő és buddhista szerzetes, aki szintén remeteéletet folytatott nem látta különbnek egymástól az embereket, bármilyen életformát is választottak. A költő ehelyett aggodalommal szemlélte a világban zajló eseményeket, mert szerinte aki ilyen radikális lépésre szánja el magát, mint a világról való lemondás és az elszigeteltség, erősebb ragaszkodást mutat a világ iránt, mint az egyszerű emberek. Hozzátette: a hétköznapi életet élők néha kevésbé aggódnak a világi vágyak miatt, ellentétben az olyan értelmiségiekkel, mint amilyen ő maga.

Történelem ide vagy oda, a COVID-19 mindannyiunk számára új jelenség, ami eddig ismeretlen társadalmi és személyes krízishelyzeteket és aggodalmakat vetett fel, amelyekkel szembe kell néznünk. A klasszikus irodalom mégis arra emlékeztet, hogy a múltbéli őseink is átéltek hasonló megpróbáltatásokat, melyek addigi életük újragondolására késztették őket.

(Fotó: Pixabay)