Az Iowa osztályú csatahajók voltak a legnagyobb, a legerősebb és az utolsó csatahajók, amelyeket az Egyesült Államok haditengerészetének építettek. Négyet az 1940-es évek elején építettek a második világháborúra; további kettőt elkezdtek összeszerelni, de még a befejezés előtt leselejteztek. A négy Iowát végül leszerelték, majd az 1980-as években újra üzembe helyezték őket, végül pedig az 1990-es években ismét leszerelték az összeset. Építésük idején a költség nem volt szempont, így az Iowák a csatahajók evolúciós csúcsai voltak – igaz, mára még ezeket a behemótokat is elhomályosítják a repülőgép-hordozók, mint a legfontosabb haditengerészeti hajók.

Azonban az Iowák máig több szempontból is egyedinek számítanak: először is "gyors" csatahajóknak tervezték őket, amelyek esetén a sebesség és a tűzerő egyensúlyára törekedtek. Másodszor, bár úgy kellett megtervezni őket, hogy átférjenek a Panama-csatornán, ezt a lehetséges határig vitték, ezért is szélesebbek, mint a később elfogadott Panamax dizájn. Harmadszor, mind a négy Iowa osztályú csatahajót újra üzembe helyezték és átszerelték a Reagan-kormányzat alatt John F. Lehman haditengerészeti miniszter „600 hajós haditengerészet” tervének részeként válaszul arra, hogy a szovjet haditengerészet megrendelte a Kirov osztályú csatacirkálókat. Negyedszer, ezek a hajók a 20. század második felében, bár időszakosan, aktívak voltak. Végül pedig mind a négy Iowa még mindig létezik: ez azért szokatlan, mert az amerikai haditengerészet jellemzően leselejtezi vagy elsüllyeszti a régebbi, leszerelt hajókat a fegyvertesztek során.

Az Egyesült Államok egyébként az osztály két hajóját, az Iowát és Wisconsint sokáig tartalékban tartotta, és újra üzembe helyezhette volna az egyiket vagy akár mindkettőt. Egy ilyen üzembehelyezés azonban rendkívül költséges lenne, egyebek mellett a hajók Tomahawk tüzelésére való felszerelése emésztene fel nem kevés pénzt. Az Iowák Armored Box Launcherjei ugyanis nem tudják kilőni a mai Tomahawkokat, amelyeket a modern hajók Vertical Launch System (VLS) hordozórakéjához terveztek. Ugyanakkor a 16 hüvelykes (406) mm-es ágyukhoz a haditengerészet máig rendelkezik 15 ezer darab lövedékkel, viszont ilyen lövedéket a hatvanas évek óta nem gyártanak. Akadnak vélemények azonban, melyek szerint az amerikai hadseregnek szüksége van ezekre a csatahajókra és elsősorban a 16 hüvelykes ágyúkra.

Az érvelés szerint egy kétéltű támadáshoz vagy szárazföldi műveletekhez nem tudnak megfelelő tüzérségi támogatás biztosítani a meglévő fegyverek, emellett ezen vélemények szerint az ágyúval kilőtt lövedékek költséghatékonyabbak lennének a part menti célpontok támadásakor, mint a repülőgépekről ledobott rakéták vagy bombák – ráadásul több jelenlegi technológiai megoldás is pontosabbá és nagyobb hatótávolságúvá teszik ezeket a lövedékeket.

Természetesen ellenérvek is akadnak: ezek szerint kevés az annyira megerősített partmenti célpont, amihez ilyen tűzerő kellene – egyetlen találat, amely elpusztítja az ellenséges parancsnoki központot, hogy az ellenség ne lássa, hogy az inváziós erő valahol máshol behatol, ugyanolyan hatékony a csapatok védelmében. Ráadásul a csatahajók aránytalanul sebezhetőek az aknákkal és tengeralattjárókkal szemben. Az 1991-es Öböl-háború idején az iraki part menti vizeken lévő aknák például elég erőteljesen korlátozták a Wisconsin és a Missouri hadműveleteit. A háború leghatékonyabb parti tüzét az Oliver Hazard Perry osztályú fregattok hajtották végre, amelyek mindössze 76 mm-es ágyúkkal voltak felfegyverezve. Előkerül érvként az is, ami fentebb már leírásra került, tehát hogy mennyire költséges ezeket a hajókat átépíteni a modern Tomahawkokhoz.

Ráadásul ezeket a csatahajókat nem lehet modern elektronikával sem felszerelni, mert nem bírná ki a 16 hüvelykes lövegek keltette rezgéseket, így a hajót nem lehet megfelelően integrálni sem a flottába. Végül a két hajó egyenként 1500 főnyi személyzetet igényelne, ami jelentős embererő úgy, hogy a Haditengerészet egyébként is létszámhiánnyal küzd.

Habár a fenti vita a 2000-es és 2010-es évek közötti időszakból származik, egy újabb, rövid elemzés leporolta ezt, és behozott pár új szempontot. Eszerint a támadhatóság kérdése már a hajók első újraaktiválásakor, tehát a nyolcvanas években is előkerült kritikaként. Az elemzés megemlíti azt is, hogy a probléma ma csak relevánsabb, mint akkor volt – elég csak arra gondolnunk, miként süllyedt el tavaly az orosz flotta büszkesége, a Moszkva:

A Moszkva cirkáló tényleg két nukleáris töltettel a fedélzetén süllyedt el? Ukrán források szerint nem kizárható, hogy a hajón két nukleáris robbanófej is akadt, amikor hullámsírba szállt. De mi igaz ebből, és miért olyan fájó, egyben ironikus szimbólum az oroszok számára a hajó elvesztése?

Az elemzés szerint viszont az akkori, nyolcvanas évekbeli gondolkodás azonban némileg hasonló lehetett a maihoz már ami a nagy, potenciálisan sebezhető repülőgép-hordozókat illeti – ezeket ugyanis kísérő hadihajók védik, és egyre inkább korszerűsítik is őket új, úgynevezett „réteges” védelemmel. Az Iowák feltámasztása mellett szól a cikk szerint manapság az is, hogy az ellenséges fenyegetések komoly okot adnak a haditengerészet elosztott tengeri hadműveleti stratégiájához, amelynek célja, hogy lehetővé tegye a pilóta nélküli rendszerek és nagy hatótávolságú szenzorok által támogatott, hálózatosabb, széttagoltabb flottát. Ebbe pedig beilleszthetőek a megmaradt Iowák.

(Kép: USS Iowa csatahajó,  forrás: The U.S. National Archives)