"Történjék bármi, visszajövünk értetek"

Felmenőit tekintve Onoda szamurájcsaládba született 1922-ben, így számára sem lehetett vitás a katonai pálya választása. Mindössze tizennyolc évesen beállt a hadseregbe, ahol elsőként a gyalogsági ezredben szolgált, majd hírszerző tiszt lett egy különleges kommandós egységben. A parancsnoksága alatt álló osztagot 1944. december huszonhatodikán a Fülöp-szigetekhez tartozó – akkor még japán megszállás alatt lévő – Lubang-szigetre küldték. A parancs egyértelmű volt: „Szigorúan megtiltjuk, hogy a saját kezeddel vess véget életednek. Lehet, hogy három, lehet, hogy öt év múlva, de történjen bármi, visszajövünk értetek.

Ám amíg egyetlen katonád is van, te fogod vezetni őket.” Onoda pedig követte felettesei utasítását.

A Lubang-szigetet védő japán csapatok alig pár hónappal Onodáék érkezése után elestek, a sziget pedig a szövetségesek kezére került. Az ezután gerilla hadviselést folytató japán katonák többségét rövidesen elfogták vagy megölték. Onoda ekkor összesen három életben maradt társával bevette magát a dzsungel övezte hegyekbe, és innentől kezdve a környékbeli falvak fosztogatásával töltötték napjaikat. Egy alkalommal, 1945 októberében megtalálták azt a szórólapot, amivel a falusiak megüzenték nekik a háború végét, Onoda és emberei hosszas beszélgetések után azonban arra jutottak, hogy ez bizonyára csapda, így figyelmen kívül hagyták az üzenetet.

A harc folytatódik

1949 szeptemberében négyfős egységük három tagúra csökkent, miután Akacu közlegény úgy döntött, külön utakon folytatja tovább és hat hónapon keresztül egyedül élt a dzsungelben, majd végül megadta magát a Fülöp-szigeteki hadseregnek. Mivel jól bántak vele, Akacu megüzente Onodáéknak a harcok végét, a három kitartó japán azonban összeesküvést sejtett a háttérben, így a „harc” folytatódott. A társaság banánon, kókuszdión és más gyümölcsökön tengette mindennapjait, illetve alkalmanként vaddisznókkal, karibukkal és iguanákkal, valamint a földművesektől elrabolt csirkékkel és tehenekkel csillapították hús iránti étvágyukat. Rendszeresen tűzharcba keveredtek a helyiekkel, miközben különféle rabló- és szabotázsakciókat hajtottak végre a hegyek lábainál elterülő falvakban. Az egyik összecsapás végzetesnek bizonyult Simada tizedes számára, így 1954 május hetedikére immáron csak Onoda és egy Kozuka nevű katona maradt hátra. A párost különféle módszerekkel igyekeztek megadásra bírni. Szórólapokkal, újságcikkekkel, fotókkal, sőt, családjuk leveleivel 'bombázták' őket, hogy meggyőzzék őket: a háború valóban véget ért. Az üzenetek azonban továbbra is süket fülekre találtak, akárcsak az, amikor japán katonákat utaztattak a helyszínre, hogy hangosbeszélőkkel próbáljanak kommunikálni bajtársaikkal.

Onoda és Kozuka kitartóan folytatták, amire 1944-ben utasították őket. Végül 1972-ben Kozuka halálos lövést kapott a rendőrséggel vívott tűzpárbajban, miután a páros felégetett egy rizsraktárat. Az első sikeres kapcsolatfelvétel egy fiatal, japán egyetemistának, Szuzuki Noriónak jött össze, aki összebarátkozott Onodával és meggyőzte őt a háború valóban végéről. Onoda azonban továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy az általa kapott parancs értelmében addig nem adhatja meg magát, amíg erre közvetlen felettesétől utasítást nem kap. Ettől kezdve szerencsére ment minden mint a karikacsapás.

Ez a Japán már nem az a Japán

Szuzuki a japán kormány segítségével felkutatta Onoda egykori felettesét, Tanigucsi őrnagyot, aki akkor éppen eladóként dolgozott egy könyvesboltban. Tanigucsit ezután Lubangra utaztatták, ahol

közel harminc év után, személyesen utasította Onodát a fegyverletételre.

Mondanunk sem kell, hogy a férfit egy merőben más Japán fogadta, mint amit egykor hátrahagyott. A tradicionális japán értékeket egyre inkább elhagyó ország azonban nem nyerte el a tetszését, ezért alig egy évvel később, 1975 április huszonötödikén Brazíliába költözött, ahol marhatenyésztésbe kezdett. (Ez a szenvedélye a dzsungelben töltött évei során alakult ki, amikor is gyakran hallgatott ausztrál rádióműsorokat az állattenyésztés szépségeiről.)

Immáron megházasodva, 1984-ben tért vissza szülőhazájába, miután értesült arról, hogy egy japán tizenéves meggyilkolta a saját szüleit. Onoda ezért egy oktató tábort hozott létre fiatalok számára. 1996-ban Lubang-szigetére is visszatért, ahol virágot helyezett egykori bajtársa, Kozuka halálának helyszínére,  és tízezer dollárt adományozott egy helyi iskolának. Onodát

Japánban élete végéig hírnév övezte.

1974-es hazatérése idején sokan biztatták, hogy induljon a parlamenti választásokon. Bár erre végül nem került sor, a következő években a brazíliai japán közösség tiszteletbeli tagja lett, és kapcsolatban állt a Japán háború utáni alkotmányának eltörléséért és a császár kormányzati jogköreinek visszaállításáért küzdő, befolyásos Nippon Kaigi szervezettel is. Onoda végül kilencvenegy évesen, 2014-ben hunyt el Tokióban.

(A borítókép csupán illusztráció, forrása: Rawpixel)