A jelenséget már Giovanni Cassini is vizsgálta 1683-ban, sőt korábban még Mohamed próféta is megemlékezett róla a Koránban. A fényt kedvező körülmények esetén a sötét égbolton, az ekliptika és a horizont metszéspontja felett piramisszerű, az ekliptikához képest szimmetrikus, halvány foltként láthatjuk. Sajnos idén pechünk volt a kijárási tilalommal, mert egyébként február elején Magyarországon is meg tudtuk volna figyelni napnyugta után 1,5 órával ezt a derengő, halvány fénykúpot egy sötét égboltú helyen – írja a National Geographic. A lap egyébként az eddig elfogadott elmélettel magyarázta a „hamis hajnalt”:

„Az állatövi fény a Naprendszer belső régióiban évmilliárdok alatt felhalmozódott bolygóközi por mikroszkopikus szemcsékről visszavert napfény, e por üstökösök, kisbolygók maradványa. Azért látjuk egy viszonylag keskeny sávként, mert a Naprendszer égitestjeinek keringési síkján, az ekliptikán halmozódott fel a legtöbb, innen kapta a nevét is, hisz az állatövi csillagképek azok, amelyek az ekliptika síkja mentén láthatóak.”

A NASA azonban most egy újabb elmélettel állt elő a fény kapcsán, méghozzá egy olyannal, amire teljesen véletlen bukkantak – számol be róla a Sky News. Az új (és meglepő) következtetésre a jelenség eredetéről a NASA Juno űrszondája által begyűjtött adatokból jutottak a kutatók – eszerint a jelenséget nem általában véve a bolygóközi por okozza, hanem egészen konkrétan a Marsról származó por, amely bejutott a bolygóközi űrbe. A NASA a Junót több fedélzeti kamerával is felszerelte, melyek negyedmásodpercenként készítettek egy képet, mivel ez szükséges volt a szonda tájékozódásához. Ugyanakkor a kutatók azt is remélték, hogy sikerül felfedezniük eddig ismeretlen aszteroidákat is, ezért az egyik kamerát úgy programozták, hogy jelentsen minden tárgyat, amely több egymást követő képen is szerepel, de nem része a csillagok és más égitestek azon katalógusának, melyeket már ismerünk.

A kamera pedig egyszer csak, miközben a szonda a Föld irányából tartott a Jupiter felé, több ezer azonosítatlan tárgyról kezdett el képet sugározni a Földre, és ezeken a képeken fénycsíkok látszódtak, melyek rejtélyesen megjelentek, majd eltűntek. A kutatók elmondása szerint a képek úgy festettek, mintha valaki poros terítőt rázna az ablak előtt. Ezután kiszámították a tárgyak méretét és sebességét, és ekkor jöttek rá, hogy a Junóval 16 000 km/h-ás sebességgel ütköző porszemcséket látnak ezeken a felvételeken. A por a szonda terjedelmes napelemtábláiról származott. Ez tehát azt jelentette, hogy a napelemtáblák (bár nem erre szánták őket) az eddigi legnagyobb és legérzékenyebb interplanetáris por-detektorokká váltak – írja a NASA.

A 2011-ben kilőtt űrszonda útja egyébként így festett: 2012-ben, a kisbolygóövben végzett egy manővert, majd visszatért a belső Naprendszerbe 2013-ban, hogy a Föld gravitációs mezeje segítségével katapultálja magát a Jupiter irányába.

A számítások alapján a legtöbb por a Föld és a kisbolygóöv között csapódott bele a szondába, de az eloszlás nem volt egyenletes a Jupiter gravitációja miatt. A kutatók szerint ez pedig radikális felismerés volt, mivel eddig, megfelelő pordetektor híján, nem tudták megmérni az űrben a porszemcsék pontos eloszlását. Némileg ironikus tehát, hogy az áttörést egy olyan eszköz hozta el, amit nem is erre a célra fejlesztettek, mivel a Juno napelemtáblái ezerszer akkora felületen gyűjtötték a port, mint az eddigi legtöbb, kifejezetten erre a célra szánt érzékelő. A porfelhő egyébként a következőképpen fest: az egyik vége a Föld, amelynek a gravitációja mint egy porszívó, felszív mindent, ami a közelbe kerül: és ezt a felszívott port látjuk mi állatövi fénynek. A felhő másik fele pedig valamivel a Marson túl végződik, itt ugyanis a Jupiter gravitációja képezi a határt: az orbitális rezonancia jelenség miatt ugyanis sem a belső Naprendszerből a mélyűrbe, sem pedig fordított irányba nem juthat át porszemcse ezen a gravitációs "záróvonalon" keresztül. Magyarán az általunk állatövi fénynek látott szemcsék ezek alapján kizárólag a Marsról származhatnak.

Habár minden bizonyíték tehát a Mars, az általunk ismert legporosabb planéta irányába mutat, azért felmerül egy fontos kérdés: miként tudott ez a por kijutni a vörös bolygó gravitációjából? Ennek megválaszolása azonban már az ezt követő kutatások feladata lesz.

(Kép: állatövi fény 2021 márciusában, Utahban, NASA/JPL-Caltech)

További cikkek a Rakétán:

Különös fényvillanásokat érzékelt a NASA a Jupiteren Írhatnánk, hogy lidércet látott a Juno űrszonda a Jupiter légkörében, ami bár bizarrul hangzik, de színigaz. Így nevezik ugyanis azt a magaslégköri jelenséget, amit eddig nem sikerült egy idegen planétán sem megfigyelni.

Szuper látványos videót dobott össze a NASA a Jupiter "sekély villámairól" A bolygó körül keringő Juno űrszonda a Jupiter viharfelhőit vette célba, és olyan dolgot tárt fel, amit a csillagászok eddig lehetetlennek tartottak.

Új szuperéles infravörös fénykép a Jupiterről A Berkeley Egyetem csillagászai nem akármilyen új képet készítettek Jupiterről, feltárva a bolygó felszín alatt rejlő forrón izzó régióit, amelyeket a gázóriás felhőtakarója alatt találunk.