A koronavírus-járvány megjelenése óta több nemzetközi kutatás született arról, hogy az áldozatok többsége férfi. A New York-i Egészségügyi Minisztérium legfrissebb statisztikái szerint például a városban elhunytak hatvan százaléka férfi, az okok azonban egyelőre nem egyértelműek, ahogy az sem, hogyan viselkedik a vírus férfiakban és nőkben. Pedig azok megmagyarázhatnák a halálozási arány különbségeit, és ezáltal a betegek hatékonyabb kezelést kaphatnának. Dr. Alyson McGregor-nak, a Brown Warren Alpert Orvostudományi Kar sürgősségi osztályának egyetemi docense egyetért a helyzet komolyságával, ugyanakkor nincs meglepve a dolgok alakulásán. Noha a szakemberek arra esküdtek fel, hogy minden helyzetben betegeik érdekében cselekednek, ám bizonyos esetekben öntudatlanul árthatnak a lakosság mintegy felének, mivel McGregor szerint

a modern orvoslás olyan elavult modellen alapul, ami elutasítja a férfiak és a nők alapvető biológiai különbségeit.

"Ha nem határozzuk meg, hogy a mostani vírus hogyan hat a férfiakra és a nőkre, akkor valószínűleg nem lelünk rá a megelőzés, a kezelés, vagyis a túlélés kulcsfontosságú elemeire" - mondja McGregor. Hozzátette: ahogy az amerikai egészségügyi rendszer kezeli a világjárványt, az nem más, mint a nemi alapú biológiai tényezők rutinszerű figyelmen kívül hagyásának legújabb megnyilvánulása. A doktornő Sex Matters: How Male-Centric Medicine Endangers Women’s Health and What We Can Do About It könyvében feltárja, hogy ez a vak folt milyen implicit torzításokhoz vezetett, amelyek manapság is az USA orvosi rendszerének alapját képezik. Noha a COVID-19 esetében a férfiak veszélyeztetettebbek a nőknél, a szakértő szerint ez csupán ritka kivétel. Ami sokkal gyakoribb, hogy az orvosok tévesen diagnosztizálják és félrekezelik a nőket,

a világjárvány pedig rámutat arra, hogy a nemi különbségek figyelmen kívül hagyása valójában mindenkire negatív hatással lehet.

A szív- és érrendszeri betegségek kezelésének módja az USA-ban megmutatja, hogy egy elavult rendszer milyen káros lehet a nők számára. Vagy ott a stroke, ami a férfiakétól eltérő módon mutatkozik meg a nőkben: ahelyett, hogy a test hirtelen elveszítené bizonyos funkcióit, helyette migrénszerű fejfájás, vagy a mentális-érzelmi állapot hirtelen megváltozása utalhat strokera. Az ehhez hasonló eltérő tünetek miatt a szakembereknek több időbe telhet a betegség felismerése, így a kezelés megkezdése is eltolódhat. McGregor hangsúlyozza, hogy a fenti okok miatt a nők gyakran nem kapják meg időben a megfelelő diagnosztikai teszteket, gyógyszereket. A legtöbb tudományos kutatást ráadásul férfiakon végzik:

"A komplett egészségügyi ellátó rendszer egy adott betegség mintázatainak kutatásán alapul, ám mivel ezek a minták a férfiakon végzett több éves kutatás eredményei, a valódi betegség a nőknél sok esetben rejtve marad." - mondja McGregor.

Így az orvosok gyakran hiába próbálnak a legjobb tudásuk szerint cselekedni.  A doktornőt lesokkolta, miután rájött, hogy a nőket kihagyják a klinikai tesztekből: "Feltételezzük, hogy a kutatások tisztességesen zajlanak, hiszen ezt tanultuk az egyetemen. De azt soha nem mondták el nekünk, kiken végeznek kísérleteket. Az elv egyszerűen csak beépült a tananyagba. Mindez akaratlanul is állandósít egy, a férfiak élettanára és tapasztalataira összpontosító rendszert."

Az 1974. évi Nemzeti Kutatási Törvény etikai alapelveket és iránymutatásokat állapított meg az Egyesült Államokban az orvosi kutatásban részt vevők biztonsága érdekében: a kismamákat például „sebezhetőnek” minősítette, és kizárta őket a gyógyszeres kísérletekből. De más tényezők is megnehezítik a nők bevonását a tudományos kísérletekbe: a menstruációs ciklusuk, és az ennek következtében állandó hormoningadozásuk, mivel emiatt a kutatóknak minden alkalommal meg kellene határozniuk a ciklus aktuális szakaszát, ami lassítaná a kutatást és jelentős pluszköltséggel is járna.

"Akkoriban mindezt túl bonyolultnak ítélték, és inkább kizárták a nőket a kísérletekből." - mondja McGregor.

A tudományos értekezéseken és páciensek történetein alapuló könyv rávilágít, hogy az uralkodó orvostudományi modell komolyan veszélyezteti a nők egészségét. McGregor összegezte csalódott betegeinek tapasztalatait, akiket korábban vagy nem vettek komolyan, vagy vizsgálat nélkül egyszerűen továbbküldték őket. A kötet középpontjában a nők egészségét érintő legnagyobb kérdések állnak, ideértve a szív- és érrendszeri betegségeket, a vényköteles gyógyszerek használatát, a fájdalomzavarokat és kezelésüket, valamint a nők biokémiáját és a hormonokat. A szerző példaként említi, hogy az orvosok gyakran pszichés betegségből eredőnek gondolják a nők fizikai tüneteit.

"Az elme különböző fizikai megnyilvánulásokat generálhat, melyek aztán szorongáshoz vezethetnek. De adott esetben a szorongás is okozhat szervi problémákat." - magyarázza.

Noha fennáll annak a lehetősége, hogy egy betegség tünetei mögött pszichológiai okok húzódnak, az orvosok gyakran túl gyorsan megállapítják a szorongást. Ha pedig ez egyszer rákerül a páciens kórlapjára, az onnantól kezdve egyfajta bélyegként rajta is marad, és amikor legközelebb segítségre szorul, a kezelőorvos tudattalanul is a szorongásra foghatja a problémákat. Bár panaszaik nem javulnak, a számtalan kipróbált gyógyszer, sikertelen teszt és kezelés után végül a nők is elkezdhetnek hinni a diagnózisban, és megpróbálják ésszerűsíteni tüneteiket. McGregor ezért arra figyelmeztet, hogy különbséget kell tennünk szorongás és szorongás között, a nők stresszre adott reakciója ugyanis nagyon hasonló a szorongáshoz szemben a férfiak reakciójával. Ha például egy férfi eltöri a karját, rendszerint grimasszal fejezi ki fájdalmát. A nők ilyen esetben nyilvánosan is könnyebben elsírják magukat, szorongást pedig nemcsak a fájdalom, de a következmények elgondolása (mi lesz a családjukkal, munkájukkal, egyebek) is kiválthat belőlük. Tehát ami kívülről szorongásnak tűnhet, az valójában lehet, hogy a szervezet reakciója egy balesetre, fájdalomra vagy más stresszes helyzetre. Vagy ott van a menstruációs fájdalom, amire általában fájdalomcsillapítót, pihenést és forró fürdőt tanácsolnak. Pont mint Rositanak, aki elviselhetetlen fájdalma miatt a munkájából is minden hónapban napokra kiesett. Csak miután felkereste McGregor-t (aki összekötötte őt egy nőgyógyásszal) derült ki, hogy endometriózisa van. (Endometriózisról beszélünk, amikor a méh nyálkahártyája a méhen kívül máshol is megtalálható a szervezetben.) Sok esetben évek telnek el, mire a tünetek olyan súlyossá válnak, hogy az érintett orvoshoz fordul és diagnosztizálják a betegséget, ami az elviselhetetlen görcsökön túl depressziót és meddőséget is okozhat. Mindemellett a nők szervezete másként reagálhat a vényköteles gyógyszerekre is: mivel a klinikai vizsgálatokat nagyrészt férfiakon végzik,

az adagolási iránymutatások mégis azonosak férfiak és a nők esetében, nem meglepő, hogy a nők olyan mellékhatásokat tapasztalhatnak, amelyek nem szerepelnek a készítmény leírásában.

Az USA-ban erre már volt példa 2013-ban, amikor nők ezrei panaszkodtak mentális zavarokra és alvajárásra egy Ambien nevű gyógyszer miatt, az Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügynökség azonban csak körülbelül húsz évvel a készítmény első kiadása után módosította a nemekre vonatkozó adagolási előírásokat.

A fentiek ellenére mégis úgy tűnik, hogy az a bizonyos fény lassan felbukkan az alagút végén, McGregor szerint ugyanis egy orvosi forradalom közepén állunk, hiszen egyre több orvos és kutató odafigyel a nemek közötti különbségekre, és további tanulmányokat készít a női szervezetről. Többek McGregor is segített már oktató jellegű csúcstalálkozók szervezésében, összehozva az orvostudomány, a fogászat, az ápolás, és a gyógyszeripar vezetőit, hogy megvitassák, hogyan lehet a nemspecifikus tényezőket gyakorlatba helyezni. Na és persze ne feledkezzünk meg a felnövekvő orvosgenerációról sem, akik már sokkal inkább tudatában vannak annak, hogy a nem, valamint a különböző társadalmi-gazdasági tényezők milyen szerepet játszanak a kutatásokban és a megfelelő egészségügyi ellátás biztosításában.

A koronavírus hatása nem magyarázható a faj prizmáján keresztül

Winston Morgan, a Kelet-londoni Egyetem innovációs ügyekért felelős igazgatója, a toxikológiai és a klinikai biokémiai tudományok egyetemi docense a koronavírus-járvány megjelenése óta figyelemmel kíséri az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból érkező adatokat, melyek azt sugallják, hogy a fekete, a latin és a dél-ázsiai ​​emberek nagyobb valószínűséggel belehalnak a betegségbe. Ezzel kapcsolatban több kutató azt gondolja, hogy az egyes népcsoportok halálozási rátájának különbségét genetikai tényezők okozzák. Pedig valójában egyelőre nincs tudományos bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az immunrendszer másképp reagál egy vírusra ha A. vagy B. népcsoportba tartozunk. Való igaz, bizonyos genetikai mutációk megtalálhatók bizonyos népcsoportok között, amelyek szerepet játszhatnak a test immunválaszában. De a faj laza fogalmi meghatározása (ami elsősorban a bőrszín alapján történik) és a közelmúltbeli népességmozgások miatt ezekre megbízhatatlan mutatóként kell tekinteni a vírusfertőzésekre való hajlam kapcsán. Morgan szerint a faj valóban egy társadalmi konstrukció, amelynek nincs tudományos alapja,

azonban a népcsoport és a társadalmi-gazdasági státusz, illetve a népcsoport és a fertőzés kimenetele között egyértelmű kapcsolat van. Ha viszont csak a genetikai sajátságokra összpontosítunk, az elvonja a figyelmet erről.

Ez a probléma közelmúltbeli elemzéseknél is felmerült, amelyek tévesen azt mutatják, hogy az etnikumok halálozási aránya nem gyakoribb, ha figyelembe vesszük más betegségek hatásait. Az elemzés azonban csak a fehéreket hasonlítja össze a nem fehérekkel, elfedve az egyes csoportokra vonatkozó adatokat, míg a tanulmányról szóló újságcikk címe csak a feketékre vonatkozik. Eközben az Egyesült Államokban a legeltérőbb arányban érintettek az afroamerikaiak és a spanyolok/latinok, mivel ezek különböző népcsoportokból származnak. De magas halálozási arányokat mértek Brazíliában, Kínában és Olaszországban is, amelyek mindegyike szintén nagyon eltérő népességű a faj klasszikus meghatározása alapján. Morgan szerint a fentihez hasonló tanulmányok arra épülnek, hogy a COVID-19 megkülönbözteti a népcsoportokat, emiatt viszont nem tudják megfelelően ábrázolni, mi is történik valójában. Plusz ilyen típusú feltételezések figyelmen kívül hagyják a tényt,

miszerint az egyes népcsoportokon belül is annyi genetikai variáció létezik, mint a komplett emberi populáció között.

Bár bizonyos betegségek, például a sarlósejtes vérszegénység gyakrabban előfordul adott csoporton belül, ahogy a gyógyszerek hatására kiváltott reakció is változhat, de ezek olyan tulajdonságok, amelyek egyetlen génhez kapcsolódnak, és túlmutatnak a faj hagyományos meghatározásain. Az ilyen „mongenetikus” vonások a populációk nagyon kicsi részhalmazát érintik, például néhány dél-európait és dél-ázsiait, akik hajlamosak a sarlósejtes vérszegénységre.

(Fotó: Getty Images Hungary, Needpix)