Az ókori Athénban csak a leggazdagabbak fizettek közvetlen adót, amit a városállam legfontosabb nemzeti kiadásainak fedezésére, vagyis a haditengerészetre és az isteni támogatás elnyerésére fordítottak. Noha manapság ez elképesztőnek tűnhet, az adófizetők többsége nemcsak boldogan pengette ki a pénzt, még dicsekedett is az összeggel. Történészek szerint az athéni pénzügyi elit azért érezhetett így, mert fizetésük kamatosul megtérült, méghozzá a állampolgárok feltétlen, nyilvános tiszteletének formájában.

Modern igények, modern pénzügyek

Athén lakossága körülbelül háromszázezer főt számlált (a rabszolgákkal és a szabad polgárokkal együtt) a Krisztus előtti negyedik-ötödik században. A gazdaság főként a nemzetközi kereskedelemre összpontosult, így Athénnak jelentős összegeket kellett fordítania a város zavartalan működésére, például a szökőkutakra, amelyek folyamatos ivóvízellátást biztosítottak. A nemzeti jövedelem nagy részét állami tulajdonban lévő mezőgazdasági földterületek és ezüstbányák jelentették, amelyeket a legmagasabb ajánlatot tevő polgárok béreltek,

emellett megadóztatták az importot és az exportot, a bevándorlókat és prostituáltakat, valamint számos bírósági ügyben a pert vesztett feleket is.

Ahogy szépen lassan Athénból nemzetközi hatalom lett, úgy lett egyre nagyobb és drágább haditengerészete is a maga több száz korszerű, fából épült hadihajóival. Ezeket triérésznek, vagyis három evezősoros görög hadihajóknak hívták. A járművek önálló műveletekre is képesek voltak, nagyobb méretben pedig gyakran csapatszállításra használták. A triérészek építése, felszerelése és legénysége viszont hatalmas összegekbe került, és ennek megvalósításáért az athéni pénzügyi elit fizetett. A földtulajdonos férfiak egy százaléka finanszírozta a 'liturgiai' szolgáltatásokat: a szó a klasszikus görögben közmunkát, népért végzett közszolgálatot jelentett, amit egyesek és csoportok a városállam, a nép javára végeztek, mint például a hadviselés, az Olimpia, vagy a színházi játékok. A fenntartókból lettek a trierarchok, ami modern olvasatunkban megfelel a kapitányi titulusnak. A trierarch egy évig személyesen finanszírozta a működési költségeket, sőt alkalmanként misszióra is vezette embereit. A közszolgáltatás nem volt olcsó: a gazdag adófizetők a trierarcha liturgiájának finanszírozására annyit adóztak,

amit egy szakmunkás tíz-húsz év alatt keresett, ám ahelyett, hogy megpróbáltak volna kibújni kötelességük alól, boldogan fizettek. Időnként a szükségesnél többet is.

A vagyonosokat ugyanakkor nem csupán a hadihajók vezetésének felelőssége terhelte: valahányszor Athén háborúban állt - és legtöbbször abban állt - a gazdagoknak készpénzben kellett befizetniük a milícia, vagyis a fegyveres polgárőrség' finanszírozásához szükséges járulékokat. Ezek a hozzájárulások összvagyonuk értékén, nem pedig jövedelmükön alapultak, ami bizonyos értelemben közvetlen adónemmé tette őket.

Az istenek kegyeibe férkőzni

Az ókori athéniak számára a katonaság fenntartása csak az érem egyik oldalát jelentette. Emellett ugyanis szentül hitték, hogy az állam megóvása a külső fenyegetésektől egy kevésbé kézzelfogható, de ugyanolyan fontos védekezési forrástól is függ: méghozzá az istenek szívességétől. Hogy ezeket az erőteljes, de némiképp bizonytalan védőket maguk mellett tartsák, az athéniak gondosan kidolgozott templomokat építettek, nagy áldozatokat hoztak és flancos, nyilvános vallási ünnepségeket szerveztek. Utóbbiak során zenei extravagánsokat és színházi előadásokat mutattak be, több tízezer fős közönséggel, és rendkívül drága szervezéssel. Ezek a költségek szintén a legtehetősebbekre hárultak, méghozzá olyannyira részletekbe menően, hogy

gyakran egy teljes hónapon át ők fizették az előadóművészek jelmezeit, képzéseit, és minden egyéb felmerülő kiadásukat.

Természetesen kivételek minidig akadnak, így korántsem viselkedett mindenki hazafias bajnokként. Néhányan úgy próbáltak meglógni a törvény keze elől, hogy a bevallások során egész egyszerűen 'felnyomtak' másokat, mondván X és Y sokkal tehetősebb. Persze a turpisságok mindig kiderültek, illetve nem is volt jellemző ez a fajta magatartás. Mi  lehetett az oka ennek a polgári, adófizetői büszkeségnek? Elsősorban az, hogy az ókori athéniak nemcsak a közjó előmozdítása érdekében nyitották szélesre tárcájukat. Arra számítottak, hogy a társadalom részéről emiatt akkora megbecsülésben és tiszteletben részesülnek, ami pénzben nem mérhető.

Ez a társadalmi tőke rendkívül értékesnek számított, mivel kultúrájuk nagyra tartotta a polgári kötelességet. Ha egy vagyonos helybéli például csupán halmozta vagyonát, akkor megcsúfolták és kapzsinak bélyegezték, aki pénzt kér az otthonába tévedt vendégektől, és felvizezett bort ad el barátainak.

Hasznosnak lenni jobb, mint gazdagnak

A pénzükért cserébe társadalmi elismerést szerző adófizetők cselekedetükkel úgymond kiváltották maguknak az örök életet. Egy liturgista például, aki egy alkalommal egy díjnyertes színházi drámának kórusát pénzelte, saját emlékművet állíttatott magáról egy feltűnő belvárosi helyen, hogy az arra járók az idők végezetéig emlékezzenek kiválóságára. De mindenekelőtt az athéni gazdagok azért fizethették az adót, mert

vágytak arra, hogy hasznos állampolgárnak érezzék magukat, és ami még fontosabb, hogy ezt a visszaigazolást a társadalomtól is megkapják.

Manapság elég unalmasnak tűnhet, ha valaki csupán arra törekszik, hogy a lehető leghasznosabb tagja legyen közösségének, de érdekesség, hogy ennek fontosságát jóval később élő politikusok, köztük George Washington is hangoztatta.

(Fotó: Pixabay)