Több forrást is átnéztünk, hogy megtaláljuk a valóban legbrutálisabb beavatkozásokat, és sikerrel is jártunk. A lista sorrendje egyfajta (részben szubjektív) értékítélet is: ahogy haladunk előre, úgy jutunk el a legbrutálisabb megoldásokig. De elég a szóból, csapjunk is bele:

5./ Waterboarding

A waterboarding kifejezés Guantanamo, pontosabban az abban az amerikai fogolytáborban zajló kínzások kapcsán lehet ismerős azoknak, akik 2000-2010 között fogyasztottak híreket. A waterboarding olyan brutális technika, hogy egyébként sérti az ENSZ kínzás elleni egyezményét is. Kevesen tudják azonban, hogy eredetileg egy ehhez nagyon hasonló eljárás nem kínzás volt, hanem bevett orvosi beavatkozás, a “sokkterápia nedves formája a mentális egészségi rendellenességek kezelésére”. Az 1800-as években és az 1900-as évek elején a kórházak rendszeresen alkalmazták a hidroterápiát vagy „vízkúrát”. A legegyszerűbb változat során a kórházi személyzet az eszméletvesztésig tartotta a víz alatt a kedves beteget, aki ezután hivatalosan is kigyógyult az őrületből – már abban a szerencsés esetben, ha sikerült őt újraéleszteni.

4./ Xenotranszplantáció

A xeno a görög xenoszból származik, ami idegent jelent, míg a transzplantáció jelentése szervátültetés – a kettőt összerakva olyan szervátültetést kapunk, amely esetében a szerv nem embertől származik. Habár ilyen eljárásra ma is sor szokott kerülni (bár csak kísérleti jelleggel, genetikailag módosított szervekkel), amiről most szó lesz, annak nincs köze a jelenleg fejlesztés alatt álló eljáráshoz.

Meghalt a férfi, akinek először ültettek be genetikailag módosított sertésszívet David Bennett két hónapja kapta meg a Revivicor cég génmódosított sertéséből származó szívet, de nem sikerült felépülnie a műtét után. Egyelőre nem adtak ki információt róla, hogy a donorszervet kilökte-e a páciens szervezete, de orvosa szerint a kialakuló fertőzések és a beteg műtét előtti rossz állapota is hozzájárulhatott a halálához.

Az impotencia mindig elég kellemetlen volt, de a Viagra feltalálása előtt akadtak férfiak, akik mindent bevetettek, hogy a rendszert ismét működésre bírják. Ahol pedig akad kereslet, ott előbb-utóbb megjelenik a kínálat. Nagyjából ezen elvek mentén született meg az 1920-as években Dr. Serge Voronoff eljárása, amit Párizsban lehetett igénybe venni. A kezelés könnyen megérthető alapokon nyugodott: a szóban forgó úriember heréit majomherékre cserélték, így szó szerint vadállati erőt kölcsönözve a páciensnek. Más kérdés, hogy a nagy ötletet a jó doktor azért biztos, ami biztos nem osztotta meg a betegeivel, őket azzal nyugtatta, hogy a transzplantált szerv fogvatartottaktól származik. Ráadásul a beavatkozás után túl sok reklamációtól sem kellett a doktorunknak tartania, mivel abba a legtöbb beteg belehalt.

3./ Kőkori agyműtét

A trepanáció vagy koponyalékelés az a folyamat, amikor lyukat fúrunk valakinek a koponyájába, és a leletek alapján ez az eljárás már a neolitikumban is megjelent, sőt sokan a koponyalékelést tartják a legkorábbi műtétnek – ez az állítás egyébként a régészeti bizonyítékok is alátámasztják. Az ókori maradványok alapján nem mindig lehet megmondani, hogy a műtétet a halál előtt vagy után hajtották végre – de néhány beteg biztosan életben volt.

2000 éves, ókori "csúcsorvos" sírját tárták fel Magyarországon A Jászság területén akkoriban nagyrészt szarmaták éltek, így az orvos őket, de még valószínűbb, hogy közülük egy magas társadalmi presztízsű, nagyméltóságú vezetőt jöhetett gyógyítani, vagy épp őt kísérte.

Habár az őskorban (vagy akár az ókorban) a modern anesztézia és a fertőtlenítési eljárások megjelenése előtt nyilván senki nem gondolná, hogy egy ilyen agyműtét túlélhető, de több koponyán ütött lyuk gyógyulása alapján úgy tűnik, hogy erre azért mégis volt esély. A legtöbb ilyen beavatkozást férfiakon hajtották végre, de néha nőkön vagy akár gyereken is. Meglepő módon ráadásul a neolitikum idején ez a gyakorlat elég széles körben elterjedt – pedig arról az időszakról beszélünk, amikor a távolsági utazás és a csoportok közötti kommunikáció korlátozott volt, a szakértők mégis Európában, Szibériában, Kínában és Amerikában is találták trepanáción átesett koponyákat.

Az eljárás nem halt ki a kőkorszakkal, a klasszikus korszakon át, sőt a reneszánszig tartott, de ehhez hasonló műtét – persze nyilván jóval fejlettebb formában – ma is létezik.

2./ Fogvágás

Régen nem csak magas volt a gyerek- és kiemelten a csecsemőhalandóság, de a halál oka sokszor teljesen ismeretlen maradt. A gyerekek igen gyakran 6 hónapos és 2 éves koruk között haltak meg, ami véletlen egybeesik az első fogak kibújásával. Persze ma már tudjuk, hogy a korreláció nem jelent egyből ok-okozati viszonyt is, de a korabeli orvosok végül arra jutottak, hogy mindez nem véletlen, és a halál oka a fogzás. 1839-ben Angliában és Walesben például több mint 5000 halálesetet tulajdonítottak fogzásnak, de még az orvosi szempontból relatíve tudományosabb 20. században, pontosabban 1910-ben is 1600 körül mozgott ez a szám.

A gyerekek mindenesetre nagyon rosszul jártak ezzel a vélt felismeréssel, mivel ezek után kegyetlen beavatkozások széles skáláját fejlesztették ki a számukra. Ilyenek közé nem csak a “véreztetés” tartozott vagy a piócák felhelyezése az ínyre, de egyes esetekben a baba fejének hátsó részét is megégették. A 16. században Ambroise Paré francia sebész (1510–1590) bevezette az ínyfelmetszést, és ez lett a preferált módszer. Mint a Lancet Trusted Source írja erről:

„John Hunter (1728–1793) akár 10-szer is megvágta a baba ínyét. J Marion Sims (1813–83) első páciensét, egy 18 hónapos babát pedig így kezelte: „amint láttam, hogy duzzad az íny, azonnal elővette szikét, és a fogakig vágtam az ínyt.” Marshall Hall orvos (1790–1857) azt írta, hogy inkább 199-szer vágja fel a gyermek ínyét szükségtelenül, mintsem egyszer kihagyja, ha szükséges, és tanítványait is arra utasította, hogy ezt a fogak megjelenése előtt, alatt és után tegyék meg, néha naponta kétszer is.”

Azt nem tudni, hogy hány csecsemő halhatott meg a jó eséllyel kialakuló fertőzésekben, de a szenvedésük iszonyatos lehetett. Az eset tulajdonképpen épp olyan szempontból is tanulságos, hogy az orvosok valószínűleg tényleg segíteni akartak, és meg akarták menteni a gyerekeket, de végül szükségtelen barbár kínzásnak tették ki őket. Egyébként ez az eljárás nagyon sokáig megmaradt, még egy 1938-ban kiadott fogászati tankönyv is ír róla.

1./ Litotómia

Mi lehet rettenetesebb, mint a csecsemők és gyerekek rendszeres és módszeres kínzása? A litotómia vagy “hólyagkő operáció” olyan iszonyatos, hogy még a Hippokratészi eskü eredeti szövegébe is bekerült:

“Sohasem fogok hólyagkövet operálni (...)”

Igaz, egyesek szerint az eredeti szöveg nem ezt, hanem a kasztrációt tiltotta, de attól még orvostörténelmi jelentősége megmaradt, mint az egyik legfájdalmasabb, legiszonyúbb beavatkozás.

A litotómiáról már ókori görög, római, perzsa és hindu szövegek is írtak, és ez egy, a húgyhólyagkövek eltávolítására szolgáló eljárás. A beavatkozás során a beteg a hátán fekszik: lábai széthúzva, miközben egy pengét szúrnak a húgyhólyagba méghozzá a nemi szerv és a végbélnyílás közötti puha és rendkívül érzékeny részen keresztül. A sebészek az ujjaikat vagy műszereket is helyeztek a végbélbe vagy a húgycsőbe, hogy még így is rásegítsenek a kő eltávolítására. A műtét nem csak borzalmasan fájt, de a betegek nagyjából fele bele is halt.

A litotómiai műtétek száma a 19. században csökkenni kezdett, és ezt idővel humánusabb módszerek váltották fel. Végül az egészségesebb táplálkozás a 20. században pedig hozzájárult ahhoz, hogy a hólyagkövek eleve nagyon ritkán alakuljanak ki.

(Forrás: Conversation, Egészségügyi Fogalomtár, Jstor, MedicalNewsToday, StatNews, kép: Flickr/Rawpixel Ltd)