A globális felmelegedés megállítására, illetve ellensúlyozására időről-időre felmerül a napsugarak kitakarásának ötlete, azonban mint arról már a Rakétán is írtunk, a szoláris geomérnökség ernyőfogalma alá tartozó eljárások nagy többsége valószínűleg inkább több kárt okozna a környezetben, mint hasznot. A legtöbb koncepció ugyanis a Föld légkörébe juttatott fényvisszaverő anyagokkal hozná létre a kívánt hatást, azonban azt még a kutatók sem tudják teljes bizonyossággal megmondani, hogy mi lenne egy ilyen kísérlet végkimenetele.  A harvardi SCoPEx (Stratospheric Controlled Perturbarion Experiment – Sztratoszférikus Kontrollált Perturbációs Kísérlet) program már a gyakorlatban is vizsgálta volna a hatásokat egy kis mennyiségű kalcium-karbonát sztratoszférába engedésével Svédország északi részén, erre azonban egyelőre nem kaptak hatósági engedélyt.

A közelmúltban az MIT mérnökei egy olyan szoláris geomérnöki koncepcióval álltak elő, mely a napsugarakat kitakaró anyagokat nem a Föld légkörébe, hanem a Föld és a nap közé, a világűrbe helyezné el – jelent meg a Gizmodo oldalán. A kutatók ráadásul egy gigantikus buborékfelhőben találták meg a megoldást. Szerintük ugyanis, ha a Földet érő napsugárzás mindössze 1,8%-át kitakarnánk, akkor az emberiség által eddig okozott globális felmelegedés teljes mértékben visszafordíthatóvá válna.

Az MIT tudósainak koncepciója szerint az űrbéli buborékfelhőt az L1 Nap-Föld Lagrange-pont közelében, azaz attól a ponttól nem messze, ahol a Föld és a Nap gravitációs ereje kiegyenlítik egymást. Az L1 Nap-Föld Lagrange-ponthoz képest a buborékpajzsnak valamivel a naphoz közelebb kell esnie, hogy ellensúlyozza a nagyméretű struktúrán a napszél által létrehozott nyomást.

A nagyjából Brazília-méretű felhőt alkotó buborékok pontos anyagában még nem állapodtak meg, azonban annyi bizonyos, hogy elméletben akár 20 nanométer vékonyságú is lehetne a buborékok oldalfala, azonban ahhoz, hogy a buborékok visszaverjék a fényt, 400-600 nm között kell lennie a vastagságnak, ami így a fény hullámhosszához igazodik. A buborékok alapanyagának a szilícium-alapú olvadékok, valamint grafénnal megerősített ionos folyadékok lehetnek alkalmasak a kutatók szerint. A tudósok a kutatásaik során sikerrel elő is állították az űrbéli buborékok kicsinyített mását, mely a szimulált űrbéli körülmények között 0,0028 atmoszféra nyomáson került felfújásra.

A tervek alapján a buborékokat a világűrben gyártanák le, hogy ezzel is csökkentsék a költségeket. Az MIT kutatócsoportja szerint a hatalmas pajzsot egyszerű leszerelni is: a buborékokat a felszíni egyensúlyuk felborításával össze lehet omlasztani. A tudósok szerint a módszerrel csak minimális űrszemét keletkezne.

A koncepcióhoz kapcsolódóan további fontos kérdés még az amortizáció mértéke, illetve a karbantartás mibenléte, ezekben a témakörökben fogja tovább folytatni kutatását az MIT tudóscsapata, továbbá megvizsgálják még a fokozatos leszerelést arra az esetre, ha végül mér nem lenne szükség a buborékpajzsra. Egyes kutatások szerint ugyanis egy szoláris geomérnöki konstrukció nagyjából 80-200 év alatt évülne el abban az értelemben, hogy többé már nem lenne rá szükség.

(Fotó: MIT Senseable City Lab)

Katasztrofális következményei lehetnek, ha a Nap elhomályosításával akarjuk megoldani a klímaváltozás problémáját Mintegy hatvan neves kutató nyílt levelet intézett a világ országaihoz, amelyben azt kérik a döntéshozóktól, hogy egyszer s mindenkorra vessék el a szoláris geomérnökség lehetőségét.