A számítógépes képalkotás használata szélsebesen terjed napjaink filmvilágában, de amint tudjuk, az éremnek két oldala van; így alighanem elkerülhetetlen, hogy az ezzel együtt járó (és egyre szélesedő) generációs szakadék újabb konfliktusok forrása legyen, különösen most, amikor a képmanipuláció és a deep fake korszakát éljük.

Tényleg kell nekünk egy James Dean 2.0?

Korábban mi is beszámoltunk róla, hogy James Dean, még ha csak digitálisan is, de jövőre visszatér a mozikba, a legendát ugyanis CGI segítségével fogják megjeleníteni, egy másik színész pedig majd a hangját kölcsönzi.

A Wired cikkéből ennek kapcsán nemrég kiderült, hogy a 'feltámasztás' technikai részét a Worldwide XR nevű cég kivitelezi, vezérigazgatója, Travis Cloyd pedig elárulta, hogy a „James Dean 2.0” nem egyedüli a tarsolyukban, ugyanis eddig több mint négyszáz halott sztár, köztük színészek, sportolók, történelmi figurák, zenészek életre keltésének jogát megszerezték, akiket mozifilmek, vagy más VR projektek kedvéért bevethetnek, hiszen ahogy ars poeticájuk mondja:

„Az influenszerek jönnek-mennek, de a legendák örökké élnek”.

Cloyd tisztában van lépésük megosztottságával, de szerinte úgysem tudnak mindenkinek megfelelni. Az ügy kapcsán már többek között Chris Evans és Elijah Wood is kritizálta a céget, ahogy több filmes szaklap kritikusa szintén felszólalt. Tény és való, hogy a Gemini Man vagy Az ír áttörést hozott a CGI történetében, és bár sokan úgy gondolják, hogy utóbbiban technikailag nagyon jól megcsinálták a fiatal Robert De Nirot, ezt meg lehetett volna oldani fiatal színészekkel, akik megformálhatták volna a különböző életszakaszokban.

Mások szerint a CGI ugyanolyan fejlődési előrelépés, mint amilyennek anno a hangosfilm vagy a motion capture számított, ugyanakkor csak abban az esetben beszélhetünk fejlődésről, ha kreatív filmesek, és nem pénzhajhász stúdiók kaparintják meg a technikát, akik aztán kizárólag vagyonszerzésre használják. Legrosszabb esetben akár úgy, hogy minden szerepre CGI-színészt alkalmaznak, hogy megspórolják a hús-vér művészek gázsiját. Míg a Collider cikke az eljárás elvi oldalát firtatja, pontosabban azt, miért erkölcstelen az elv úgy az élő, mint a halott színészek szemszögéből: elvégre a holtak már nem dönthetnek arról, hogy elvállalják-e azt a szerepet, beleegyezésük nélkül viszont az egész csak szimpla kizsákmányolás.

Olcsó húsnak mindig híg a leve?

Túldigitalizált gyártó módszerek ide vagy oda, azt mindenképp érdemes figyelembe venni, hogy a CGI népszerűségét jórészt a piszkos anyagiaknak köszönheti, hiszen lehetőséget teremtett a legnagyobb filmstúdióknak arra, hogy jelentősen csökkentsék mind a forgatási időt, mind a felmerülő költségeket.

Amíg korábban rengeteg időt, energiát és pénzt elvitt mondjuk egy robbanás felvétele, manapság egy grafikai stúdióban töredék idő alatt komplett jelenetsorokat rögzíthetnek. Emellett a CGI bevetését olyan hétköznapi szituációk is igényelhetik, mint mondjuk New York egyik utcáján való forgatás, ami digitális képalkotás nélkül irdatlan mennyiségű előkészületet kívánna.

Persze előfordul, hogy a készítők elvetik a sulykot, és elfelejtik, hogy a digitális képalkotás jelenleg nem tudja természetesen utánozni a valóságot; az apró malőrök hatalmas kontrasztként látszódnak a filmvásznon, a nézők pedig egy pillanat alatt leveszik, hogy a színészek zöld háttér előtt játszanak és minden környezeti adottság csupán a digitalizáció műve.

Időnként hátborzongató belegondolni a jövőbe, hogy mire képes a technológia, de főleg, hogy mit kezdünk majd vele. Ugyanakkor az új alkotások a negatívumok mellett nagyszerű élményekkel is gazdagíthatnak, főleg, ha a készítők figyelembe veszik; lehet egy produkció bármilyen realisztikus, ha nincs mögötte tartalmas üzenet, akkor ugyanolyan gagyi marad, mintha száz évvel ezelőtt készült volna.

(Fotó: Pixabay, Fanpop)