Valamikor a tizenkettedik század hajnalán az európaiak szokatlanul sötét holdfogyatkozásra figyeltek fel, amit több feljegyzés is alátámaszt:

Fényesen ragyogott a Hold, majd világossága apránként halványodni kezdett, az éjszaka beköszöntére pedig teljesen kihunyt és se fény, se az égitest, egyáltalán semmi se látszott" – olvasható a tizenkettedik századi angolszász Peterborough krónikában.

2020. májusában pedig Sébastien Guillet, a Genfi Egyetem munkatársa és csapata megállapította, hogy a jelenség hátterében vulkáni aktivitás állhatott - írja a SceinceAlert. Elméletüket adatokkal is alátámasztják, a kutatók ugyanis már korábban felfedezték a grönlandi jégmagok vizsgálata során, hogy a század elején jelentősen nőtt a vulkáni aktivitás. Nemzetközi szakértők eleinte az izlandi Hekla 1104-es kitöréséhez kötötték, egy nem sokkal későbbi vizsgálat azonban már egy másik eseményt társított a jégben található szulfátok szintemelkedéséhez. Majd Guilleték arra jutottak, hogy a szintemelkedés 1108-1113 közötti időszakban történhetett, amit egyébként antarktiszi jégmagok is igazolnak. A korabeli dokumentációk, illetve csillagászati számítások alapján a (Európából is látható) teljes holdfogyatkozás 1110 májusában történt. A tudósok azóta sokat foglalkoztak a jelenséggel, a vulkanikus aeroszolok azonban mostanáig elkerülték figyelmüket.

Bár egyéb bizonyítékok, például a Nap elhalványulásáról szóló jegyzetek nem igazolják eme feltevést, a mostani tanulmány szerint mégis a vulkanikus aktivitás lehet a magyarázat.

Egészen pontosan a japán Aszama 1108-as kitörése, amit helyi források mellett a fák évgyűrűinek vizsgálata is igazolja: az 1109-es átlaghőmérséklet ugyanis a megszokotthoz képest egy Celsius-fokkal alacsonyabb volt az északi féltekén, ami a légköri, napfény-elnyelő vulkáni részecskékkel magyarázható. Guillet szerint ugyanakkor az sem zárható ki, hogy a lehűlésben több, egyelőre ismeretlen tűzhányó is közrejátszott.

(Fotó: Pixabay)