A jó, a rossz, és akit keresünk

A témában készült kutatások eredményei szinte kivétel nélkül azt sugallják, hogy a jó vezető ismérve a szerénység és az alázatosság, a világ pedig határozottan jobb hely lehetne, ha az irányítás ilyen emberek kezében lenne. Minekutána teljes tudatában vannak erősségeiknek és gyengeségeiknek, egyik legfőbb erényük pedig az együttműködő közeg megteremtése, irányításuk alatt a sikert mindenki magáénak érezheti, ami a csapat teljesítményét is pozitív irányba billenti. Nyitottak az új ötletekre és visszajelzésekre, miközben nemcsak saját, de társaik önbizalom-fejlesztésére is odafigyelnek. Mindez megmutatja, hogy az egyéni erőfeszítések a csoport érdekeit szolgálják, a siker pedig közös.

Egy közelmúltban készült tanulmány százöt kis- és közepes, számítógépes szoftvereket és hardvereket gyártó vállalkozást vett górcső alá az USA-ban. A vizsgálatok során kiderült, hogy a cégműködés a szerény vezérigazgatók vezetésével volt igazán gördülékeny, az ő stílusuk ugyanis jobb cégen belüli kommunikációt, és aktívabb felső vezetői együttműködést eredményezett.
Míg egy másik, százhatvanegy céget vizsgáló kutatásban megállapították, hogy a vezető alázatosságát a beosztottak is átveszik, vagyis szerényebb lesz a hozzáállásuk a közös munkához.

"Ideális vezető alatt a beosztottak beismerik ha hibáznak, jobban ismerik saját korlátaikat, sokkal inkább osztoznak a sikerekben, dicséretben, de az új ötletekre, tanácsokra és visszajelzésekre is nyitottabbak." - olvasható a tanulmányban.

Csakhogy amíg a szíve mélyén mindenki szívesen élne hasonló országban vagy dolgozna ilyen cégben, mégis többnyire azokat tartjuk jó vezetőnek, akik karizmatikusak, és adott esetben maguk is előszeretettel hangoztatják kiváló képességeiket. (Max Weber, német szociológus istentől való, példaértékű tulajdonságként definiálta a karizmát, amit hamarosan eggyé olvadt az ideális vezetőről alkotott képpel.) A karizmatikus vezetők mindemellett szókimondók, rendkívül energikusak, merészek, magával ragadók, szinte már hősiesek. Jay Conger és Rabindra Kanungo szerint azonban mindez csak elméletben hangzik jól,

a karizmatikus vezetők ugyanis hajlamosabbak a nárcizmusra, ez segíti őket céljaik megvalósításában, amik legtöbbször teljesen öncélúak.

Egy klinikai tanulmány szerint ráadásul, ha valaki egyszerre nárcisztikus és karizmatikus, akkor hajlamosabb visszaélni hatalmával, és kihasználni a hierarchia alsóbb fokán elhelyezkedőket. Szintén egy különálló kutatás pedig arra jutott, hogy a nárcisztikus vezetők merészebb jövőképekben gondolkodnak, és pont emiatt tűnnek karizmatikusnak.

De akkor miért rohanunk a végzetünkbe?

Az egyik tanulmány arra is kitér, hogy hajlamosak vagyunk nagyobb hatékonyságot társítani az arroganciához, arról nem beszélve, hogy egy nárcisztikus-karizmatikus személyiség pontosan tudja, hogyan hívja fel magára a figyelmet, és élvezi is, ha megkapja. Akik pedig bizalmat szavaztak neki, csak jó sokára jönnek rá, hogy választottjuk rengeteg kérdésben mégsem annyira kompetens, mint állította, és hogy magatartása összefügg a gyenge információáramlással és a csapat hanyatló teljesítményével. Ettől függetlenül egy nárcisztikus emberből is lehet jó vezető, az Entrepreneur cikkében rögtön hetet is találunk, akik azért lettek nagyok, mert olyan merész ötleteket és döntéseket hoztak, amik a csoport életében is látványos eredményeket hoztak. (Ez persze jelenthet csődbemenetelt vagy látványos felemelkedést is.) Magyarán ők azok, akik nem riadnak vissza a nagy kockázatvállalástól, és mindehhez nevüket is adják. És ha már itt tartunk,

az sem igaz, hogy a szerény és alázatos vezetők nem lehetnek karizmatikusak.

A kutatók egyetértenek abban, hogy a karizmatikus vezetők két csoportra oszthatók. Vannak azok, akik saját érdekeiket helyezik előre, míg mások a közösségét. A pozitív csapatba tartozók a kollektív jólétet és az alacsony személyes hatalmat helyezik előtérbe, karizmatikus vezetési képességükre pedig a kollektív fellépés eszközeként tekintenek. Míg az ellentábor vezetői inkább autoriter hatalomra törekszenek; kutatások szerint amikor egy adott esemény összezavarja a közösséget, akkor hajlamosabbak ilyen vezetőt választani. Pedig ezeknek a vezetőknek kifejezetten alacsony az empátiájuk, viszont remekül befolyásolnak másokat. Gyorsan és észrevétlenül teremtenek olyan kompetitív légkört, amiben az alatta állók is énközpontúvá válnak, hamarosan pedig az egész szervezet nárcisztikus szemléletű lesz. A nehéz idők, vagyis amikor egyszerre jelentkezik gazdasági és társadalmi válság, tökéletes alkalmat kínálnak a karizmatikus-nárcisztikus vezetők hatalomra kerülésének, illetve pozíciójuk megtartásának. Ilyenkor nagyobb eséllyel választunk világmegváltó tervekkel rendelkező, megmentő szerepkörben tetszelgő nárcisztikus vezetőt, aki hosszú távon veszélybe sodorja a csoportot.

(Fotó: Pixabay)