Danfei Hu és csapata a Basic and Applied Social Psychology szociálpszichológiai szaklapban publikálta tanulmányukat, melynek lényege, hogy az elsöprő tehetségnél sokkal motiválóbb számunkra a kemény munka és a képességeink fejlődésébe vetett hitünk. Az első kísérlet százhetvenhat önkéntes résztvevővel zajlott, akiket két csoportra osztottak. Az egyik csoport úgy tudta, hogy Albert Einsteinről olvas egy történetet, míg a másik Thomas Alva Edisonról. A valóságban azonban mindkét sztori ugyanaz volt, méghozzá egy ismeretlen tudós megmérettetéseiről. A kutatás szempontjából fontos megemlíteni, hogy amíg Einsteint lángelmének tartották, addig Edison kemény munkájának köszönhette sikereit. (Összesen 1093 szabadalmával ő a világ egyik legszorgalmasabb feltalálója.) Edison a kitartásban és az önfegyelemben hitt, talán ezért is mondogatta gyakran, hogy

„A zseni egy százalék ihlet, kilencvenkilenc százalék verejték.”

Miután elolvasták a történeteket, az alanyok elé kérdőíveket tettek, ami a tehetséggel és az intelligenciával kapcsolatos nézeteiket vizsgálta. A kutatókat mindenekelőtt az érdekelte, hogy mennyire értenek egyet olyasmi állításokkal, minthogy csak a zsenikből lesznek jó tudósok, a tudomány nem való mindenkinek, vagy éppen az, hogy mindenkinek megvan a maga intelligenciaszintje, amit nem igazán lehet megváltoztatni. A következő lépésben egy matematikai feladatot kellett teljesíteniük, miközben a kutatók motivációjukat vizsgálták. Arra jutottak, hogy az Edison-csoport fejleszthető dologként tekintett az intelligenciára, és sokkal kevésbé vélekedtek úgy, hogy a kivételes tehetség a siker elengedhetetlen feltétele. Ezen kívül jobban teljesítettek a matekfeladatban, és motiváltabbak is voltak az Einsteines csapatnál. A szerzők szerint alighanem azért, mert Edison életútja azt az üzenetet közvetítette nekik, hogy kellő erőfeszítéssel és szorgalommal ők maguk is sok mindent elérhetnek.

A kutatócsoport annak is utánajárt, hogy vajon mennyire motiváló ugyanaz a történet, ha a résztvevők egy adott csoportja, esetünkben százhatvankét fő azt hiszi, hogy Einsteinről olvas, a másik fele pedig egy bizonyos Mark Johnsonról, aki valójában csupán a képzelet szüleménye. Érdekesség, hogy Einstein még egy kitalált tudóssal szemben is alul maradt, ugyanis a Mark Johnson-féle csoport egyrészt kevésbé gondolta úgy, hogy a zsenialitás a siker kizárólagos kulcsa, másrészt nagyobb lelkesedéssel kezdtek bele a matekpélda megoldásába, és több helyes megoldást is produkáltak az Einstein-csoport tagjaihoz képest.

Vagyis ezek szerint még egy nem létező karaktert is előbb választottak példaképnek egy világhírű zseninél.

Kísérletük utolsó felvonásában a kutatók kétszáznyolcvannyolc önkéntest vizsgáltak, és megnézték, hogy Edison, Einstein és Johnson közül ki mennyire motiváló példakép. Az előző megfigyelések alapján a rangsor így nézett ki: Edison volt a leginspirálóbb modell, őt követte Johnson, Einsteinből pedig ezúttal is sereghajtó lett. Tanulság? A zsenikultusz időnként kifejezetten kontraproduktív, és bár kétségtelenül felnézünk a született géniuszokra, amikor el is hisszük, hogy ez előfeltétele a tudományos, művészi vagy sportolói sikernek, akkor könnyen elbizonytalanodhatunk, és mivel magunkat nem tartjuk ennyire különlegesnek, a lelkesedésünk gyorsan elpárologhat. Ezért érdemesebb olyan személyek sikereiből töltekezünk, akik kemény munka és számos akadály legyőzésével értek célba.

(Fotó: Needpix)