Ezt a rengést a tengerpartra épített, fukusimai erőmű még átvészelte, nem úgy a rengés keltette, 15 méter magas hullámveréssel járó cunamit, amely annyira megrongálta az atomreaktort, hogy leállt az erőmű mindhárom, működő blokkjának a hűtése. Az eseményt követően a három épp működő reaktorban leolvadt, a negyedikben pedig a pihentető medencében sérült meg az ott tárolt üzemanyag. Ezt robbanások követték, és jelentős mennyiségű radioaktív anyag szabadult ki – mindez körülbelül 160 ezer ember kitelepítésével járt.

A katasztrófát követő kármentesítés összetett folyamat, amelyből jelenleg a tárolt és szennyezett víz sorsa került a reflektorfénybe, mivel április 13-án a japán kormány bejelentette a döntését, amely szerint két éven belül elkezdenének több mint egymillió tonnányi szennyezett, de kezeléssel megtisztított és hígított vizet beleönteni a Csendes-óceánba. A bejelentést sokan nem fogadták kitörő örömmel, Tokióban tiltakozások kezdődtek, több közeli ország – elsősorban Kína és Dél-Korea – fejezte ki az elégedetlenségét, miközben a Fukusima környéki halászok is attól félnek, hogy a döntés egy évtizednyi, a vásárlói bizalom visszanyerésére irányuló munkájukat teheti tönkre. Több nemzetközi szervezet és szakértő szerint viszont az eljárás biztonságos lenne, azonban a Greenpeace kutatásai szerint közel sem ilyen rózsás a helyzet, ráadásul ez utóbbi szerint a közelmúltban már többször kiderült, hogy mind a japán kormány, mind az erőművet üzemeltető vállalat, a TEPCO (Tokyo Electric Power Company) nem járt el túl etikusan a kárelhárítással kapcsolatban.

Miért kell egyáltalán kiönteni a szennyezett vizet?

Lényegében három álláspont akad ebben a kérdésben: a TEPCO-japán kormányé, a Greenpeace-é, valamint egy külsős, relatíve objektív (ami ebben a kérdésben alig létezik) nézőpont. Ha a dolgokat nagyon lecsupaszítva nézzük, akkor egyszerűen azért kell kiönteni a víz egy részét, mert már nem fér el. Szennyezett víz ugyanis a mai napig keletkezik méghozzá két forrásból: egyrészt vízzel hűtik a megmaradt reaktort, hogy az ne olvadjon le, de emellett gyűjtik a szennyeződött esőt és a talajvizet is. Összesen tehát körülbelül 1,13 millió tonnányi, az előbb említett forrásokból összegyűjtött, radioaktív vizet kell eltárolni valahogy, amire 1000 hatalmas tank szolgál – mivel azonban ezek nem feneketlenek, egy nap meg fognak telni. Naponta átlagosan 160 tonnányi víz érkezik be, így a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség számítása alapján a tartályok 2022 közepére el fogják érni a kapacitásuk csúcsát. Vagyis nincs más megoldás, mint a víz egy részétől megszabadulni...

Pontosabban, ha az olvasó némileg szemfüles, felfedezhetett egy másik orvoslatot is a problémára: új tartályokat kell építeni. Ez utóbbi lényegében a Greenpeace álláspontja azzal a különbséggel, hogy a szervezet japán szakembere szerint egyébként világos adatok bizonyítják, hogy mind az erőmű területén, mind a környéken elegendő tárolókapacitás áll rendelkezésre. A szervezet szerint ezért az óceánba öntés helyett inkább a beérkező vizet kellene folyamatosan, megfelelő módon tisztítani, és hosszabb távon is eltárolni. Abban mindenki egyetért, hogy ez utóbbi a drágább opció, míg a víz kieresztése ezzel szemben olcsó, azonban egyes szakértők szerint bár a víz hosszú távú tárolásával valóban biztosra lehetne menni azzal kapcsolatban, hogy a trícium (melyet a TEPCO szerint sem sikerült kiszűrni) 97 százaléka lebomlana 60 éven belül, de ez egyrészt drága mulatság, másrészt félő, hogy a tartályok szivárogni kezdenének a földrengésektől sújtott régióban.

Arra egyébként már akadt példa idén februárban, hogy a radioaktív anyagok az erőműből utat találhattak az állatvilágba (ez nem feltétlen a szennyezett víz miatt történhetett, mivel az erőmű több és komplex módon is szennyezi a környéket), amikor is a japán média arról számolt be, hogy egy halszállítmányt fel kellett tartóztatni, miután egy Fukusima környékén kifogott példányban az engedélyezettnél magasabb szinten találtak radioaktív céziumot.

Mi a baj a víz megtisztításával?

Ezen a területen feszülnek egymásnak a leginkább az álláspontok – azt a TEPCO is elismeri, hogy bár a tisztítási módszerükkel a legtöbb radioaktív anyagot sikerül kiszűrni, a fentebb már említett tríciumot azonban nem teljesen – ez utóbbi azonban csak rendkívül nagy dózisban veszélyes az emberi szervezetre. A kormány tehát a mögé állt most be, hogy a TEPCO a szennyezett vizet, amit megtisztítottak, de amiben maradt még trícium, egy hígítási eljárás után fokozatosan beleengedje az óceánba. A japán kormány állítása szerint az eljárás megfelel a nemzetközi sztenderdeknek, és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is jóváhagyta azt. Az ügynökség vezetője, Rafael Mariano Grossi elmondása alapján az eset kapcsán nem kell botrányról beszélni, sőt újdonság sincs benne, hanem ily módon máshol is megszabadulnak a szennyezett víztől. A japán kormány szóvivője ehhez hozzátette azt is, hogy a hígítást követően a trícium szintje a tervek szerint az óceánba eresztett vízben az országban engedélyezett, valamint a WHO sztenderdjei szerint is az ivóvízben megengedett szint alá fog süllyedni. A japán külügyminiszter pedig úgy nyilatkozott az ENSZ-ben, hogy még ha a teljes mennyiségű vizet egy év alatt is öntenék be az óceánba, az is a Japánban tapasztalható természetes sugárzási dózis ezredének felelne meg.

Egy japán szakértő szerint fontos a hígítás kontrollálása, valamint az óceánba öntött víz mennyiségének az ellenőrzése is. Ettől független azonban az elmondása alapján egyetértés van a tudóstársadalomban azzal kapcsolatban, hogy mindennek az emberi egészségre gyakorolt hatása elhanyagolható. Szerinte az ellentmondást az okozza, hogy az viszont sosem jelenthető ki, hogy egyáltalán nincs kockázat. Egy brit szakértő szerint pedig a trícium egyáltalán nem jelent kockázatot, különösen akkor nem, ha a Csendes-óceán egészében fog felhígulni. Szerinte a fogyasztókat például a higany okozta szennyeződés sokkal inkább kellene, hogy aggassza. Megemlítendő, hogy a brit szakértő az állítása szerint habozás nélkül fogyasztana a Fukusima környékén kifogott halból. Nagyon egyetért a tervvel a U.S. State Department szóvivője is, aki szerint az atomerőművek a világon mindenhol ezzel módszerrel szoktak megszabadulni a radioaktív anyagoktól, és ez megfelel a globálisan elfogadott gyakorlatnak.

Izotópok a gépezetben

Mindez nagyon megnyugtatóan hangzik, de akadnak azért kisebb problémák – az egyik ilyen egy 2020 augusztusában a Science-ben közölt tanulmány, amely az említett vízben a tríciumon kívül egyéb radioaktív anyagokra utaló nyomokat is talált. Olyanokat, amelyek a tríciumnál sokkal lassabban bomlanak le – ezek közül a két legveszélyesebb a Greenpeace szerint a stroncium 90-es és a szén-14 izotópok. A stroncium csontrákot is okozhat, míg a szén-14 olyan lassan bomlik le (5730 év a felezési ideje szemben a trícium 12 évével), hogy ezt használják a régészetben az ősi tárgyak radiokarbonos kormeghatározásához (viszont előfordul a természetben is). A Greenpeace szerint a stroncium szintjét nem is sikerült a megengedett határérték alá szorítani, és a zöldszervezet legutóbbi, 2020. októberi jelentésében arra jutott, hogy a tervezett óceánba ürítés még a hivatalos számítások szerint is 2055-ig fog elhúzódni.

Az említett jelentés kritizálja egyébként a víz szivattyúzását és szűrését végző nagyobb rendszer, az ALPS (advanced liquid processing system) kiválasztását is, mivel szerintük a japán kormány és a TEPCO évek óta tudja, hogy erre a feladatra nem ez a legmegfelelőbb technológia. A szervezet állítása szerint azért az ALPS-ra esett a választás, hogy két japán cégnek, a Toshiba-nak és a Hitachi-nak kedvezzenek, holott az amerikai Purelite technológiájával a stronciumot és a többi radioizotópot bizonyítottan kimutathatatlan szintre sikerült szorítani. A Greenpeace hozzáteszi azt is, hogy a kormány és a TEPCO folyamatosan elmozdították az előforduló mennyiségek szempontjából kitűzött célokat, így végül hivatalosan is nagyobb mennyiségű radioaktív anyag fordulhat a vízben elő az eredetileg tervezetnél. Mindezt még azzal is kiegészítik, hogy a TEPCO egészen 2020 augusztusáig hallgatott arról, hogy a filtrált vízben még szén-14 is maradhatott. A Greenpeace szerint pedig ezek az izotópok bekerülhetnek a globális körforgásba is, és a következmények kiszámíthatatlanok. Ráadásul kiderült az is (és ezt a TEPCO is elismeri), hogy az eljárás után a víz nagyjából 70 százalékát ismét meg kell tisztítani, ami miatt még hosszabb lesz az egész folyamat.

Megemlítendő, hogy míg akadt szakértő, aki a Tríciumhoz hasonlóan nem tartott a szén-14-től sem a szóban forgó tervekkel összefüggésben, a stroncium kapcsán ilyen véleményt nem olvastam.

A halászok és a kedves Trícium úr

A helyi halászok számára a problémát nem is feltétlen az jelenti, hogy ténylegesen milyen anyagok fordulnak elő az atomerőműből származó vízben, hanem önmagában a tény, hogy ezt a vízet az óceánba öntik, le fogja rontani azt a bizalmat a portékájukkal kapcsolatban, amit egy évtized alatt kínkeservesen kényszerültek újraépíteni. A fukusimai halászok szakszervezeteit tömörítő szervezet egyik hivatalnoka úgy fogalmazott, hogy a kormány azon üzenete, hogy a víz biztonságos, nem éri el a közvéleményt. Több kereskedelmi partner és fogyasztó is úgy nyilatkozott, hogy amennyiben valóban beleöntik az erőműből származó vizet az óceánba, úgy nem vásárolnak többet a halászoktól. Pedig a helyi halászok sokat dolgoztak azon, hogy visszaszerezzék termékeik iránt a bizalmat: például amíg Japánban a megengedett sugárzási szint élelmiszerek esetén 100 Bq/kg (összehasonlításképp: az USA-ban ez a szám 1200, az Európai Unióban pedig 1250), addig a fukusimai termékekek esetén ennek mindössze a fele: 50 Bq/kg a megengedett maximum -- épp azért hogy teljes legyen a biztonság.

A kormány szerencsétlen kommunikációjára pedig a legjobb példa, hogy sietve kidobtak egy animált (némileg halszerű) karaktert, amely az eljárás biztonságos voltát hirdette volna. A közösségi médiában Trícium úrnak elnevezett figurát azonban a közfelháborodás miatt gyorsan vissza is vonták. A helyiek szerint ugyanis a vicces alak csak azt fejezte ki, hogy a kormány mennyire nem értette meg a probléma mélységét.

Diplomáciai bonyodalmak

Az ENSZ emberi jogokkal foglalkozó különmegbízottjai többször is figyelmezették a japán kormányt (2020 júniusában és 2021 márciusában), hogy a fukusimai atomerőmű területéről származó vízzel kapcsolatos bármiféle döntést napoljanak el addig, amíg a világjárvány okozta krízis véget nem ér, és megfelelő nemzetközi konzultáció tartható az ügyben. A különmegbízottak szerint a víznek az óceánba eresztése egyaránt sérti a japán állampolgárok, valamint a környező országok, például Korea jogait is.

Dél-Korea egyébként nemzetközi bíróságra vinné az ügyet, míg a kínai külügyminiszter rendkívül élesen fogalmazott: elmondása szerint az óceán nem Japán szemetesvödre, és a Csendes-óceán nem japán szennyvízcsatornája. A külügyminiszter még a japán miniszterelnök-helyettest is szaván fogta, mivel ez utóbbi korábban azt állította, hogy a kezelt víz annyira ártalmatlan, hogy akár meg is lehet inni – ezért aztán a kínai külügyminiszter arra kérte, hogy akkor igya is meg azt.

(Képek: Flickr/IAEA Imagebank)

A cikkhez használt források: The Guardian_1, The Guardian_2, Greenpeace_1, Greenpeace_2, Greenpeace_3, Live Science, New Scientist, NY Times, ScienceMag, Tritium

További cikkek a Témában:

Az atomenergia-ipar állapota tíz évvel Fukusima után A világ sürgős szén-dioxid-mentesítésében valaha komoly szerepet szántak az atomenergia-iparnak, de vajon így van-e ez még ma is? Fukushima talán mindent megváltoztatott

Nem engedélyezte a tanácsadói testület a kísérletet, amely a napsugarak krétaporral való visszatükrözésével hűtené a bolygót A harvardi tudósok SCoPEx nevű geomérnökségi projektjét legalább 2022-ig elhalasztották, előtte még a svéd lakosok véleményét is kikérik a programról és lehetséges, hogy másik helyszínt választanak a kísérlet lefolytatására.

Brutális ütemben tűnnek el a vizekből a cápák és a ráják Nem a cápa veszélyes az emberre, hanem az ember rájuk – 1970 óta több mint 70 százalékkal zuhant be a populációjuk, és erről aktívan mi tehetünk.