A kameracsapdákból álló vadmegfigyelő hálózat világszerte egyre kiterjedtebb, hiszen segítségükkel az állatok életterének háborgatása nélkül felmérhető egy adott állomány. A mozgásérzékelővel ellátott, az élőlények közeledésekor aktiválódó automata kamerák a sarkvidéktől kezdve a dzsungeleken át szinte mindenhol megtalálhatóak, a felvételek pedig egyrészt bepillantást nyújtanak egy-egy faj életébe, másrészt fontos információkkal szolgálnak a vadvédelmi szakembereknek arról, hogy pontosan hány egyed él egy helyen. A technológia tehát rendkívüli szereppel bír az állományfelmérésben, az egyedszám és a demográfiai eloszlás tekintetében: kameracsapdák telepítésével fedeztek már fel kihaltnak hitt fajokat, illetve használatuk különösen fontos a rejtőzködő életmódot folytató, nehezen megközelíthető ragadozók, mint például a hópárducok esetében.

Elsőként Dr. Rodney Jackson biológus kísérletezett saját készítésű kameracsapdájával a hópárduc megfigyelésére még 1986-ban, mostanra pedig már élőhelyük két százalékán vannak kihelyezett kamerák, melyek felvételeket készítenek a ritka és félénk nagymacskákról. A rögzítések alapján a szakemberek kiterjesztették egyedszámukat, és a teljes világállományt nyolcezer egyedre becsülték, majd ez alapján a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) 2017-ben levette a hópárducokat a veszélyeztetett fajok listájáról, pedig élőhelyük beszűkülése, a klímaváltozás és az orvvadászat továbbra is fenyegeti őket. Az átsorolás negatív visszhangot váltott ki, többek között svéd és amerikai kutatókét, akik ennek kapcsán közös tanulmányukban részletezték a kameracsapdás állománybecslés hibalehetőségeit. A kutatócsoport első körben ellenőrzött körülmények között készült kameracsapdás felvételek teszt jellegű vizsgálatát kiadta különböző személyeknek, majd a kapott eredmények alapján levonták a módszerre vonatkozó következtetéseiket. A felvételeket az állatok mintázatának egyedisége alapján lehet megkülönböztetni, vagyis a tigriseket csíkjaikról, míg a gepárdokat vagy esetünkben a hópárducokat foltozatuk alapján.

Mivel a minta egyedi jellemzőnek számít, így elméletileg az egyes fajok teljes pontossággal beazonosíthatóak, ám a felvételeket valójában soha senki sem ellenőrizte.

Ebből adódóan a kameracsapdás felmérések hamis adatokat adhatnak, amennyiben nem megfelelő az állatok eltérő egyedeinek azonosíthatósága. Az ugyanakkor nem egyértelmű, hogy milyen hibaszázalékkal működtethető az egyébként hasznos eszköz.

Így derült fény a hibára

A teszt során a kutatók állatkerti hópárducokról készítettek kameracsapdás felvételeket, majd utólag eltávolították környezetét, így a tesztalanyok csak a nagymacskát látták a fotón. Végül szakmabeliektől és átlagemberektől is megkérdezték, szerintük mi van előttük. Kiderült, hogy átlagosan tizenkét és fél százalékos hibaaránnyal tudták csak azonosítani az egyedi párducokat.

A különböző típusú tévedések közül kiemelkedett az, hogy sokan nem létező állatokról is beszámoltak, vagyis a végére párductöbblet keletkezett.

Az adatok alapján a "hamis párducok" a teljes tesztelt állomány harmincegy százalékát jelentették a nem szakértő, és huszonöt százalékát a szakértő alanyoknál.

Míg a teljes populációra számítva a megfigyelési hibából adódó többlet harminchárom-ötven százalékot tett ki, azaz ennyivel tűnt nagyobb egyedszámúnak a teljes állomány a valós adatokhoz képest.

A kutatók kiemelték, hogy a kameracsapdás felmérések kétségkívül fontos és hasznos elemei az ökológiai vizsgálatoknak (vizsgálatuk nem az eszközök ellen irányult), azonban ismernünk kell azok korlátait, hiszen a téves adatokból eredő döntések súlyos következményekkel járhatnak az állatok jövőjére nézve. Mivel a mostani tanulmány csak a speciális mintázatú nagymacskára korlátozódik, a jövőben más, kameracsapdával megfigyelt és felbecsült állományú fajokra is ki lehetne terjeszteni a vizsgálatot, hogy ily módon is megállapíthassák a hibalehetőségek fajra jellemző arányát.