Egy elmélet szerint a kézfogás a béke gesztusaként vált ismertté, és terjedt el szerte a világon: az enyhe szorítás ugyanis bizonyította, hogy szándékaink tiszták és őszinték, és nincs takargatnivalók - azaz fegyverünk -. A jelenség már az ókori vázákon, sírköveken és kőlapokon is feltűnik, de bevett szokás volt esküvőkön, vallásos szertartásokon, illetve a fiatal katonák háborúba indulásakor. Glenys Davies művészettörténész szerint a kézfogás népszerűsége komplexitásából adódóan maradhatott fenn, hiszen valamennyi örömteli élethelyzetben alkalmazható. Feljegyzések szerint a Barátok Vallásos Társasága, közismertebb nevükön a kvékerek tették népszerűvé a kézfogást a tizennyolcadik században. A kvékerek ugyanis sokkal demokratikusabbnak találták ezt az üdvözlési formát az akkoriban népszerű kalapemelésnél, illetve szolid köhintésnél. Ahogy Michael Zuckerman, történész fogalmaz:

"A kézfogás - társadalmi helyzettől függetlenül - mindenki számára lehetővé tette a kapcsolattartást. Ez pedig napjainkban sincs másképp."

De hogy maradhatott fenn ennyi idő után is?

Kutatók egy 2015-ös izraeli tanulmány során több száz idegen kézfogását monitorozták. Kiderült, hogy köszönés után az alanyok egynegyede automatikusan megszagolta a kezét. A kutatók mindebből arra következtettek, hogy a kézfogás a kémiai jelek öntudatlan detektálása, egyfajta kommunikációs eszköz. Akárcsak az állatoknál egymás körbeszagolása. Hasonlóan érdekes a puszi eredete is, amit az ókori rómaiak beépítettek a korai kereszténységbe, így a vallási szertartásokra jellemző kísérőjévé vált.

„A rómaiaknak írt levélben Szent Pál arra utasította követőit, hogy„ üdvözöljék egymást szent csókkal ”.

Míg a középkorban a csók nemcsak a hűség szimbólumát, de a megállapodások megpecsételését is jelentette, például ingatlanok átruházásánál. Maga a puszi szó feltehetően a rómaiaktól származik, akik különböző kifejezésekkel illették a gesztust, így például udvarias változatát "basium-nak" hívták. De a puszik számában is változást tapasztalhatunk a különböző országokban: Egyiptomban három a megszokott, míg Párizsban kettő, de például a szintén franciaországi Loire Valley-ben már négy. A tizennegyedik századi pestisjárvány kitörése azonban befagyasztotta a köszöntés ezen módját, és csupán mintegy négyszáz évvel később, a francia forradalom végén éledt újjá. 2009-ben aztán ideiglenesen ismét beszüntették a sertésinfluenza miatt, legutóbb pedig a koronavírus miatt kérte a francia elnök a fizikai kapcsolatok mellőzését.

Val Curtis, a londoni Higiéniai és Trópusi Orvostudományi Iskola viselkedéskutatója, „Don't look, don't touch" ("Semmit a szemnek, semmit a kéznek" - szabad ford.) című könyvében a kézfogás és a puszi elterjedésének egyik lehetséges okaként a lojalitást említi: vagyis, hogy eléggé megbízunk partnerünkben ahhoz, hogy érintkezzünk, és ezáltal 'baktériumokat cseréljünk'. Hozzátette: valójában csak az aktuális közegészségügyi állapotokon múlik, hogy az üdvözlési formák éppen elfogadott vagy kerülendő magatartásnak számítanak. 1929-ben egy Leila Given nevű nővér cikket írt az American Journal of Nursing-nak amelyben sajnálta, hogy a kézfogás elterjedése miatt az ujjbegyek összeérintése vagy az öklünk felmutatása teljesen kiveszett a hétköznapokból. Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy kezeink valóságos baktériumtenyészetek, illetve megemlítette a korai tanulmányokat, amelyek azt mutatták, hogy a kézfogással könnyen elterjeszthetjük a veszélyes kórokozókat. Összegzésül azt javasolta, hogy válság idején az amerikaiak alkalmazzák inkább a kínaiak üdvözlési szokásait, "így legalább saját baktériumaink ott maradnak, ahová valók."