A hosszú távú űrutazással kapcsolatban a leggyakrabban emlegetett rizikófator a kozmikus sugárzás, de ezen túlmenően is számos olyan kisebb-nagyobb megoldandó probléma van, amivel a missziók tervezőinek számolniuk kell. Az egyik, a Nemzetközi Űrállomás asztronautáinál is gyakran tapasztalt probléma az úgynevezett "űrrepüléshez kapcsolódó neurookuláris szindróma" (SANS), amikor a mikorgravitáció miatt a folyadék felgyülemlik az űrhajósok fejében, olyan nyomást fejtve ki a szemükre, ami jelentősen ronthatja a látásukat.

A SANS szélsőséges esetben egészen radikális következményekkel is járhat, 2005-ben például John Phillips 20/20-as látással indult el az űrállomásra, a visszatérésekor viszont a látása már csak 20/100-as volt, ami azt jelenti, hogy 20 láb távolságból tudta csak elolvasni azt a szöveget, amit egy normál látású ember 100 láb távolságról képes elolvasni.

A folyadékok felgyülemlése a fejben a Földön is mindennapos dolognak számít, sőt, a gravitáció miatt alvás közben még erőteljesebben jelentkezik, azonban amikor reggel talpra állunk, a gravitáció automatikusan lefelé húzza a testünkben a folyadékokat, így az nincs hatással a látásunkra. Az űrben ezzel szemben a mikrogravitáció miatt nincs olyan hatás, ami kiszívná a folyadékot az űrhajósok fejéből. Bár a SANS nem mindenkinél jelentkezik, a probléma meglehetősen általános: a NASA a féléves missziókat teljesítő asztronautáknak több mint a felénél figyelt meg valamilyen szintű látásromlást a küldetések alatt.

Mivel a Nemzetközi Űrállomáson a missziók jellemzően féléves turnusokban váltják egymást, így arról az amerikai űrügynökségnek sincsenek megbízható adatai, hogy a SANS mit okozhatna hosszabb küldetések, például egy Mars-utazás során. "Valóságos tragédia lenne, ha az asztronautáknak olyan szinten gyengülne a látásuk, hogy nem látnák, mit csinálnak, és ez veszélybe sodorná a küldetést" - vázolja a legrosszabb forgatókönyvet Dr. Benjamin Levine, az UT Southwestern orvostudományi egyetem professzora, aki csapatával és a REI túrafelszerelésgyártóval együtt egy olyan speciális hálózsákot fejlesztett ki, ami megoldást nyújthat a problémára.

Az asztronauták alsótestére csatlakoztatható hálózsák a porszívókhoz hasonlóan működik, és a lábak felé szívja az ember testében a folyadékokat, így tehermentesítve a szemeket. Készítői várakozásai szerint a hálózsák a SANS-on kívül más egészségügyi veszélyekre is megoldást nyújthat, például arra a nemrég felfedezett jelenségre, hogy a mikrogravitáció miatt az asztronauták szíve elkezd rendszertelenül verni. Arra ugyanakkor Levine is felhívja a figyelmet, hogy még számos kérdést kell tisztázniuk, mielőtt a hálózsákot elkezdenék széles körben is használni, egyelőre nem világos például, hogy mindenkinek szüksége lesz-e a készülékre vagy hogy mennyi ideig érdemes használni a hálózsákot ahhoz, hogy az optimális hatást fejtsen ki.

(BBC, Fotó: UT Southwestern)

A NASA elkészítette a világ legdrágább vécéjét Ez lehet az első vécé a történelemben, ami eljut a Holdra, de talán még a Marsra is.