Az ember nem költözik all-you-can-eat svédasztalos étterem mellé. Jó dolog a korlátlan étel-ital, évente kétszer, céges karácsony, keresztelő, de azért ha papucsban át lehetne sétálni egy ötösért annyit ennyi, amennyi belénk fér, akkor előbb-utóbb vagy elköltöznénk, vagy létformát váltanánk. Na így vagyok én a korlátlan játékkal.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Apple ránk kell, hogy sózzon egyre több mindent a túlárazott hardveren kívül, akkor a felhőalapú tárhely mellett a játék teljesen logikus lépésnek tűnt. Észak-Amerikában tavaly 10 milliárd dollárt költöttek az emberek mobilos játékokra, és míg az alkalmazásokkal töltött időnk felét a közösségi média végtelen görgetése teszi ki, 10% a játékoké. Minden egy dollárból, amit Android appokra költenek a felhasználók, 74 cent játékokra megy el, és míg a letöltések java google-ös telefonokon történik, a bevételek kétharmada az Apple-nél és az iOS fejlesztőknél csapódik le.

Erre muszáj volt rámennie Tim Cooknak.

És ahogy az Apple vezérigazgatója nem bírt magával, és tavaly szeptemberben elindította az Apple Arcade-et, úgy én is vettem egy mély levegőt, miközben puhult a lencse, és tíz órával 2020 beköszönte után megnyomtam a gombot. Beköltöztem a végtelen svédasztalok közé: elkezdtem az egyhónapos próbaidőszakot, ami után havi 1890 forintba kerül, hogy orrvérzésig játszhassak a mobilomon, mindenféle külön költség, pénzért megszerezhető csomagocska és idegesítő hirdetés nélkül. Az orrvérzés valószínűleg nem átvitt értelemben jön majd.

Maga a feliratkozás egyszerűbb nem is lehetne: az App Store alkalmazásban alul kapott egy szép kis joystick ikont az Arcade, meg kell nyomni a nagy kék gombot, és mehet is a játék.

103 címből kéne választani, ami nem könnyű dolog

Jobb híján arra jutottam, hogy toplisták böngészése helyett egy sokkal primitívebb módszert választok: föntről lefelé kipróbálok minden kiemelt játékot, és mindegyikkel játszom tíz percet. Amint nekifogtam volna az "Ultimate Rivals: The rink" című, futurisztikus korcsolyás furcsaságnak, jött is az első tanulság: a játék kb 1 GB-os mérete. Amíg a cloud gaming, vagyis a letöltés nélküli játék csak egy távoli ígéret, addig nem úgy fogunk Apple Arcade-ezni, mint Netflixezni, vagy tévén csatornák közt kapcsolgatni, öt perc az elejéből, aztán két koppintással jöhet egy másik. Már vártam, hogy futurisztikus korcsolyázzak, és aztán még vártam pár percig. Addig is, hogy ne unatkozzak, megpróbáltam összelőni az iPhone-omat a PlayStationöm controllerével.

Kalapácsot nem lehet ilyen egyszerűen setupolni. A művelet két másodperc volt, egyszerűen a PlayStation gombot és a share gombot kellett egyszerre nyomva tartani az irányítón, és a telefon Bluetooth menüje már jelezte is, hogy készen áll párosodni. Ezzel együtt végre a játék is megérkezett, jöhetett az első próba. Azonnal éreztem, hogy a tíz perc nem legalább, hanem legfeljebb lesz annyi. Ugyan a controlleres irányítás fantasztikus érzés volt, de ezt gyorsan feledtette, hogy az Ultimate Rivals, ami egy pontosan ugyanolyan olcsó tucatjátéknak tűnt, mint bármelyik másik.

Nem igazán tudtam megérteni, hogy mi a játék célja, és ebben az sem segített, hogy közben teljesen irreleváns értesítések jelentek meg a képernyőn mindenféle appokból, így a pálya felét nem is nagyon láttam. Miközben egy híralkalmazás notiját nyomtam ki, lőttem egy gólt, aminek persze nagyon örültem, de a teljesítményemből egy keveset levon, hogy a controller épp a kezemben sem volt. Sebaj, játék törölve, kérem a következőt. Végső soron korlátlan menü van, vagy mi.

A Grindstone már legalább karakteresnek tűnt az intró alapján, egy rajzfilmes kaszabolós logikai valami, amit könnyebb volt megérteni a futurisztikus hokinál, és az is látszik rajta, hogy könnyű rajtamaradni, mint svédasztalnál a királyrákon.

A Mini Motorways körülbelül öt másodperc alatt jött le, és amennyivel kisebb a mérete, annyival volt élvezetesebb és letisztultabb az addigiaknál. Egyszerű, mint egy faék, egy elegáns kis térképen autóutakat kell építeni házak közt. Ha nem a magánszféra-fetisiszta Apple-ről lenne szó, azt mondanám, egy gonosz GPS vállalat robotjait tanítom be éppen. Megnyomkodtam még egy meseszép kalandjátékot, a Jenny LeClue-t, és a szuperhangulatos Skate City-t,

és akkor feladtam. A próbálgatást és az ellenállást is.

Túlzabálástól való félelem ide vagy oda, biztos, hogy érdemes adni az Apple Arcade-nek egy próbahónapot. Végig kell bogarászni a The Verge, a MacWorld vagy a Gizmodo toplistáját, kipróbálni mindent, ami szembejön, és ha a száz játékból tíz megfogja az embert, az talán megér darabonként havi 180 forintot. Ha nem, az se baj, az Apple azért másból is meg fog tudni élni - és legalább nem kell attól rettegni, hogy minden egyes üres percünket a svédasztalnál töltjük majd. Csak az íze kedvéért.