Hogy mi történt az osztrák hadsereggel? Egy jól sikerült éjszaka, és legfőképp jelentős mennyiségű alkohol elfogyasztása után a császári csapat egymást hitte az ellenfélnek, és tüzet nyitottak. Tévedésük végzetesnek bizonyult, és a becslések szerint akár tízezer halottja és sebesültje is lehetett a fegyveres konfliktusnak. A törökök természetesen profitáltak ebből, hiszen játszi könnyedséggel bevehették Karánsebest.

Egy nehéz nap éjszakája

Vannak időszakok az életben, amikor semmi sem jön össze; II. József császár számára pontosan ilyen volt az 1787 és 1792 között dúló osztrák–török háború. A császár akkoriban sokat betegeskedett, ám nem volt választása, a birodalom védelme érdekében II. (Nagy) Katalin orosz cárnő oldalán csatlakozott a már zajló orosz–török konfliktushoz. Ahogy írtuk, a szerencse akkoriban igencsak elpártolt az uralkodótól: József birodalmának egy távoli szegletében, Brabantban lázadás tört ki, miközben északi szomszédja, az egyre erősödő Poroszország is fenyegette hatalmát a térségben. Mivel a császári hadsereg mozgósítása felettébb körülményes volt, így a harcok évekig elhúzódtak. Emellett a hadseregben is akadtak nehézségek, többek között a gördülékeny kommunikációval kapcsolatosak, soraikban ugyanis a térség valamennyi nemzetisége képviseltette magát, ám közülük sokan nem beszéltek németül, csak az általános vezényszavakat ismerték. A karánsebesi haderő például a németek mellett szerbekből, horvátokból és lombardiai olaszokból állt, összesen körülbelül százezer főből, akiket a város védelmére vezényeltek oda.

Szeptember huszonegyedikén este a lovasok közül többen felderítő őrjáratra indultak a Temes folyó túlpartjára, törököknek azonban színét sem látták. Helyettük azonban vagy egy tucat vándorcigányba botlottak, akik itallal kínálták a lovasokat, ők pedig természetesen elfogadták az ajánlatot, és kezdetét vette a mulatozás. Italozásuk közepette egyszer csak felbukkant egy csoport gyalogos katona, akik szintúgy beszálltak volna a buliba. Miután a lovasok ezt nem hagyták, a kezdeti heves szóváltás verekedésbe torkollt, amit hamarosan lövések követtek. Mindeközben a folyó túlpartján maradt katonatársak éberen figyelték az éjszakában esetlegesen rajtuk ütni kívánó törökökre utaló jeleket. Amikor meghallották a kiáltásokat és lövéseket a szemközti partról, azonnal az ellenség felbukkanását gyanították; felverték alvó társaikat, perceken belül pedig már az egész környék zengett a „Törökök, törökök!” kiáltásoktól. Ezt a részeg verekedők is meghallották, és persze rögtön azt hitték, hogy a törökök lerohanták a tábort, így bajtársaik segítségére siettek.

A táborban maradtak meglátták a túlpart felől közeledő csoportot, és – az ellenségnek gondolva őket – lőni kezdetek.

Feljegyzések szerint a visszatérő katonák közül többen azt kiáltották, „Halt!” – azaz „Állj!”, ám a németül nem értők ezt állítólag „Allah!” kiáltásként értelmezték, ami csak erősítette őket abbeli hitükben, hogy itt vannak a törökök. A rossz hír gyorsan száguld, így perceken belül mindenki azt hitte, hogy a törökök körbevették a tábort, vagy már be is hatoltak, így a császári katonák minden mozgó árnyékra tüzeltek. Elszabadult a káosz, sokan ezért inkább az erdőbe menekültek. Másnap reggelre aztán mindenkiben tudatosult, hogy mi is történt az éjszaka. A megtépázott, legyengült haderőt teljesen felkészületlenül érte, amikor két nappal az értelmetlen csata után valóban megjöttek a törökök, akik aztán könnyűszerrel bevették Karánsebest. Az osztrák hadsereg szétzúzta önmagát, és kénytelen volt visszavonulni.

Sok a kérdőjel a csata körül

A fentiek ellenére a történészek szerint érdemes fenntartással kezelnünk a történetet, mivel az esettel kapcsolatos ismereteink meglehetősen hiányosak. Vegyük például a csata első feljegyzését, amire az események után negyven évvel később került sor. Emiatt sokan abban is kételkednek, hogy egyáltalán megtörtént-e. Nincs kizárva ugyanakkor az sem, hogy az osztrák birodalom szégyenérzete miatt inkább

elhallgatta a baklövést, vagy egyfajta nyílt titokként kezelte, és ezért kellett rá hosszú évekig várni.

Az sem egyértelmű továbbá, hogy pontosan mennyi katona veszett oda az összecsapásban: egyes források szerint mindössze százötven, egy másik szerint ezerkétszáz. Míg egy harmadik feljegyzés szerint ötszázharmincnyolc katona, huszonnégy elit katona, és egy tiszt tűnt el, többségük azonban végül visszatalált a sereghez. Egyes történészek pedig azért tartják valószínűtlennek a tízezres áldozatszámot, mert szerintük kizárt, hogy a katonák valóban egész éjszaka lövöldöztek volna egymásra anélkül, hogy észrevették volna a tévedést.

Egészen pontosan Paul Bernard amerikai történész 1968-as, II. Józsefről szóló életrajzában említ tízezer halottat, csakhogy ezt semmilyen bizonyítékkal sem támasztja alá. Az osztrák seregek balkáni hadjáratai során ugyan valóban előfordultak ilyen mértékű veszteségek, ezeket azonban betegségek, elsősorban a malária és a dizentéria okozták. Maga a háború végül döntetlenül végződött: az 1791-es szvistovi béke kimondta, hogy az Oszmán Birodalom lemond a Duna menti Orsova városáról, illetve két kisebb területről a horvát határvidék mentén a Habsburg Birodalom javára. II. József addigra meghalt, trónját megöröklő öccsére, II. Lipótra pedig egy sokkal nehezebb feladat várt: az 1789-ben kitört francia forradalom.

(Források: All That's Interesting, Millásreggeli, War History Online, fotó: War History Online, History Of Yesterday)

További cikkek a Rakétán:

Az amerikai indiántörténelem véres mészárlása, a "Könnyek Útja" Miután az első európai telepesek felbukkantak az amerikai kontinensen, szinte mindennapossá váltak az összecsapások a hódítók és az otthonukat védelmezni próbáló indiánok között.

Vegetáriánusoknak építettek utópisztikus várost Kansasben, de a kísérlet szomorú véget ért Különleges közösséget terveztek létrehozni a 19. századi Egyesült Államokban a Vegetáriánus Kansas Bevándorlási Egyesület tagjai: Octagon City-ben betiltották a húsfogyasztást és mindenkinek morális elvek alapján kellett élnie az életét. Egy év elteltével azonban csak négy lakos maradt és ők is kezdtek megbetegedni.

Nem beszélt angolul, és nyíltan homoszexuális volt az amerikai hadsereg elfeledett hőse Friedrich Wilhelm von Steuben, porosz katona vérbeli botrányhős volt: angolul szinte csak káromkodni tudott, és a feljegyzések szerint az első szexpartit is ő szervezte az amerikai hadtörténetben. Ám ez mind semmi ahhoz képest, amit az országért tett.