Sokáig az úgynevezett Carrington-eseményt tartották a valaha volt, feljegyzésekkel alátámasztott legnagyobb geomágneses viharnak. Az 1859. szeptember 1-jén bekövetkező napkitörést Richard Christopher Carrington csillagászról nevezték el, mivel ő volt az egyik megfigyelője az eseménynek, de ugyanazokról a tapasztalatokról számolt be az Angol Királyi Csillagászati Társaság novemberi ülésén Richard Hodgson is, aki amatőrcsillagászként kémlelte az eget. A szeptember elsejei kitörés nem mindennapi látvány volt, a távcsöveken keresztül egy hirtelen fehér kifényesedésének lehetett érzékelni, de csak nagyon rövid ideig, kevesebb, mint öt perc alatt le is játszódott az egész ciklus.

Miután a fények elhaltak, nem lehetett további szokatlan aktivitást érzékelni a Napon, de az útjukra induló elektronok és protonok ekkor már közeledtek a Föld felé.

A kitörés hatása körülbelül 18 óra múlva, estére érte el a Földet, ekkor a bolygó magnetoszféráján is áthatoló töltött részecskék, melyek a Napból szabadultak el és a szokásos napkitöréseknél sokkal gyorsabban érték el a földfelszínt, sosem látott, különös jelenségeket eredményeztek. Sarki fényről érkeztek beszámolók a karib-tengeri szigetek környékén, a távíró gépek megvadultak, néhányat a gépek kezelői közül áramütés ért. Miután kikapcsolták a készülékeket, azok áram nélkül is működtek tovább. Az ég néhány helyen olyan fényessé vált, hogy a munkások korábban keltek, mert azt hitték, már hajnalodik.

Noha az ilyenfajta mágneses viharok egészségre nem károsak a magnetoszféra védőhálójának köszönhetően, vagyis senki élete nincs közvetlen veszélyben kizárólag az ionizált részecskék miatt, de, mivel a kommunikációs infrastruktúra már akkoriban is egyre nagyobb mértékben függött az elektromos áramtól, a villamos eszközök pedig megbolondulnak vagy akár ki is gyulladhatnak egy-egy ilyen esemény hatására, ezért a mega-kitörés nagy káoszt okozott. A szemtanúk vörösen izzó égről adtak hírt, ugyanolyan apokaliptikus látványról, mint amilyet 1770 szeptemberében láttak a Japán és Korea környékén élők.

Nemrégiben ugyanis japán kutatók összegyűjtötték azokat az 1770 őszéből származó dokumentumokat, melyek mind ugyanarról a furcsa jelenségről számolnak be: lángoló égboltról és vörös auróráról a kelet-ázsiai szigetek felett. Ahogy a csillagászat.hu oldalon is írják, a 18. századi napvihar következményei, az utólagos rekonstrukció alapján, nagyjából kilenc napig éreztették hatásukat és jóval intenzívebbek lehetettek, mint a Carrington-esemény idején, vagyis ez a történés számít a valaha volt legnagyobb geomágneses viharnak.

A japán feljegyzéseket elemző kutatók az arviX-en megjelent tanulmányukban arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben egy ilyen esemény a mai modern korban következne be, az beláthatatlan következményekkel járna, tekintve, hogy manapság lényegében az élet minden területe, beleértve a kommunikációt, közlekedést vagy az egészségügyet elektromos eszközökre és a műholdas rendszerekre támaszkodik.

Míg régen csak a vérvörös ég látványa zavarhatta meg az emberek életét, addig a huszadik században már komolyabb fennakadásokkal kellett számolni.

Az 1989. március 13-án, egyik pillanatról a másikra bekövetkező, 12 órás quebec-i áramszünet például egy két nappal korábbi, intenzív napkitörés miatt történt és teljesen megbénította a város életét. Leálltak a liftek, a metrók, kialudtak a fények, nem tudtak kinyitni az iskolák, az áramkiesés a környék egész ellátó rendszerében hiányt okozott. Az égben a műholdak bukfencezni kezdtek, mivel időlegesen elvesztették az irányítást.

A huszonegyedik század pedig új kihívásokat tartogat, mivel előreláthatólag elindulnak a Hold, később pedig Mars missziók. Ezeken a helyszíneken az embereket nem védi meg a Föld jótékony magnetoszférája, vagyis konkrétan életveszélyes helyzetbe kerülhetnek, ha nincsenek felkészülve egy-egy ilyen extrém napkitörésre. Az úgynevezett CME (coronal mass ejection, koronális anyagkidobódás) plazmarobbanása ugyan ma már könnyedén megfigyelhető, a Parker Solar Probe például egészen közelről tud információkat gyűjteni róla, és, mivel a részecskéknek még egy igazán nagy kitörés esetén is minimum 14 órára van szükségük ahhoz, hogy eljussanak a bolygónkig (bár a Holdig és Marsig tartó útjuk ettől eltérő lehet), ezért lenne időnk reagálni és megvédeni a villamosenergia-hálózatokat, mielőtt tönkretenné őket a fellépő mágneses vihar.

Ehhez azonban létre kellene hozni egy megfelelő protokollt, amely ilyenkor életbe lépne. Ethan Siegel asztrofizikus a Forbes magazinban cikkében gyűjtötte össze azokat a tennivalókat, amelyeket ilyenkor minél hamarabb el kéne végezni:

• a hálózatokat a szolgáltatóknak szisztematikusan le kell állítani
• az állomásokat földelni kell, hogy ne okozzanak tüzet
• a lakosokat értesíteni kell a közelgő eseményről, hogy még időben ki tudják kapcsolni az elektromos eszközöket
• a műholdakat biztonsági irányító rendszerrel kell felszerelni, hogy ne veszítsék el a kontrollt és ne ütközzenek egymásnak (ez különösen fontos lehet most, hogy egyre több szatellit kering odafönt)
• az űrhajósokat értesíteni kell, hogy még időben védelmet keressenek maguknak

Egy teljes villamosenergia-hálózat leállítása, ha nem pánikszerűen, hanem felelősségteljesen, a biztonsági előírásokat követve történik meg, akár egy teljes napot is igénybe vehet, ezért az üzemeltetők inkább a vészhelyzetek esetében alkalmazható megoldásokat keresnek. Az NBCNews 2017-es cikke szerint csak az Egyesült Államokban 27 különböző programon dolgoznak annak érdekében, hogy elhárítsák a napkitöréssel járó veszélyt. Ideiglenes transzformátorállomásokat hoznak létre, kondenzátor bankokat telepítenek, amelyek elosztják a felesleges energiát. Tervben van a Faraday-kalitkák alkalmazása és jobb lendkerekek beépítése is.

Azonban ezek még fejlesztés alatt álló projektek és egységes protokoll még nem alakult ki, azzal kapcsolatban, hogy mi lenne a legjobb megelőzés, ezért, amennyiben a közeljövőben érné a Földet egy komolyabb mágneses vihar, még nem lennénk kellően felkészülve rá. Bár egy ilyen esemény fenyegetése kevésbé tűnik közvetlennek és sürgetőnek, de a napviharok kiszámíthatatlan természete miatt nem tudjuk előre mikor fog bekövetkezni a következő nagy erejű kitörés.

2012 júliusában például a Carrington-esemény idején megfigyelt aktivitáshoz hasonló szintű mega-kitörést figyeltek meg a szakértők, de akkor a Föld éppen elkerülte a részecskékkel való ütközést, azonban

ha egy héttel korábban kerül sor az eseményre, nem lett volna ilyen szerencsénk

- mondta Daniel Baker, a Colorado Egyetem asztrofizikusa a NASA Science-nek. A 2012-es kitörés után a kutatók kiszámították, nagyjából mennyi lehet az esélye, hogy hasonlóan intenzív koronális aktivitásra kerül sor a következő tíz évben és arra jutottak, hogy ennek nagyjából 12% esélye van. "Először meglepődtem, hogy ilyen nagy a valószínűség, de úgy tűnik, a statisztikai adatok helyesek." - mondta Pete Riley, egyike a számításokat végző fizikusoknak - "Ez egy elég kijózanító szám."

Ez a cikk eredetileg 2021.04.14-én jelent meg a Rakétán.

(Fotó: NASA, GettyImages/Elena11)