A Vénusz forrongó világát már az 1961-ben indított Szputnyik-7 misszió óta próbálják közelebbről megismerni az űrügynökségek és kutatók, de a hatvanas és hetvenes évek számos kudarcba fulladt küldetése miatt csak lassan sikerült feltérképezni az űreszközök számára igen barátságtalan bolygót. Az első sikeres landolást a szovjetek hajtották végre a Vénuszon a Venyera-7 leszállóegységgel, ami a hatalmas légköri nyomás és több mint 400 Celsius-fokos hőmérséklet ellenére 23 percen át közvetített jeleket a felszínről. A Venyera-7 és az azt megelőző Venyera-4-5-6 és Mariner-5 küldetések alatt gyűjtött adatok révén már kezdett kirajzolódni a kép a kutatók előtt a Vénusz légkörének és felhőinek jellemzőiről, többek között az is kiderült, hogy az atmoszféra nagy részben szén-dioxidból áll, de sok kérdés maradt még megválaszolatlanul a bolygóval kapcsolatban.

Egyike ezeknek a Vénusz felhőinek összetételét érinti, aminek pontos meghatározása még várat magára. A felszínt a keringőegységek elől eltakaró sűrű felhők legjelentősebb eleme a kénsav, aminek jelenlétét már 1973-ban is detektálták, a Venyera-9 1975-es küldetésén pedig alaposabb megfigyeléseket is végeztek a felhők felépítésével és az atmoszféra összetevőivel, például brómmal kapcsolatban. A közeli vizsgálatoknak köszönhetően azt már lehetett tudni, hogy a Vénusz milyen titkokat rejt a felhői alatt, viszont a kutatók egy komponenst nem találtak, azt, ami a Vénuszról készült ultraibolya felvételek sajátos mintáiért felelt. Az UV-képeken, amelyeket többek között a 2005-ben útnak indított Vénusz Expressz is rögzített, jól látható, ahogy világosabb és sötétebb részek váltják egymást a 20-30 kilométer vastag felhők tetején.

A mintázatot olyan összetevő vagy összetevők hozzák létre, amelyek elnyelik az ultraibolya tartományban zajló sugárzás egy részét:

a sötétebb régiókban több, a világosabb helyeken kevesebb található belőlük. Azt azonban, hogy ezek milyen vegyületek lehetnek, sokáig nem volt egyértelmű a kutatók számára.

A felhők kén-, és vastartalma bizonyult nyomravezetőnek a kutatás során. A szakértők korábban már is felvetették, hogy ezeknek az elemeknek valamely kombinációja, a Vénusz speciális környezeti feltételei között, olyan vegyületet eredményezhetnek, ami megmagyarázza a jelenséget, a Cambridge Egyetem kutatói pedig laboratóriumi körülmények között ellenőrizték ennek a teóriának a helytálló voltát. A kutatók a vas és a kénsav ötvözésével romboklászt és a savas vas-szulfátot hoztak létre, amelyek jellemzőit a víz aktivitása szabja meg a vizsgálatok szerint. A szakértők a szintetikus ásványok megfigyelése során arra jutottak, hogy mindkét vegyület alkalmas rá, hogy elnyelje az UV-sugárzást. Az ásványok kialakulásához a Vénuszon uralkodó körülmények, nyomás és hőmérséklet ideális feltételeket teremt, valamint a felhők savas közege is fontos szerepet játszik a keletkezésükben. A vizsgálat során a vegyületek mintázata hasonló képet mutatott, mint amely a Vénusz felhőiről készült UV-felvételeken látható.

A kutatók következtetése szerint a romboklász és a savas vas-szulfát lehet az a két ásvány, aminek kombinációja a leginkább domináns a vas és kén reakciója során létrejött vegyületek között és ezek lehetnek a régóta keresett "hiányzó elemek" a Vénusz felhőiben. A kísérlet eredményeinek tesztjét a bolygó még alaposabb vizsgálata jelentheti, amire az elkövetkező években sor kerülhet a Vénuszra induló tervezett missziók révén.

(Fotó: ESA/MPS/DLR/Ida, J. Whatmore)

Ezer embert küldene a Vénuszra a Titanicnál szerencsétlenül járt tengeralattjárót üzemeltető cég alapítója Guillermo Söhnlein 2016-ban szállt ki az OceanGate Expeditions-ből, hogy a figyelmét teljes egészében a Vénusz meghódításának szentelhesse.