Nada Salem archeogenetikus (Max Planck Intézet) és csapata a múmiák ősi DNS-ében egy eddig ismeretlen észak-afrikai leszármazási vonalat talált. A minták nem egyeztek a mai emberek ismert genetikai felmenőivel, de szubszaharai eredetet sem mutattak. A szóban forgó vonal tehát valószínűleg igen korán különvált, majd hosszú ideig elszigetelten maradt a „Zöld Szahara” időszakában, nagyjából 14 800 és 5 500 év között.

A genetikai kapcsolatok inkább a marokkói Taforalt-barlang vadászó-gyűjtögetőihez kötik ezeket a leleteket, és a neandervölgyi örökség is csak csekély az esetükben – kevesebb mint a nem afrikaiaknál, de több mint a korabeli szubszaharai csoportoknál. Az elszigetelt életmódnak a pásztorkodás terjedése sem feltétlenül mond ellent: a kutatók szerint ugyanis a pásztorkodás inkább kulturális átvétellel terjedt, nem népvándorlással – az ötletek vándoroltak, nem feltétlenül az emberek.

Amikor a Szahara még nem volt „sík homoktenger”, a tavak, hegyek, erdők és sivatagok mozaikja természetes határokat húzott rajta. Úgy tűnik, ez a táj nemcsak életet adott, hanem genetikai történeteket is zárványokként őrzött meg – ezek nagy része mára elveszett, így öröm, ha mégis a nyomukra bukkanunk.

(Forrás: Vice, kép: Pixabay)